A címben a hashtag poén, nem szeretném degradálni a #metoo mozgalmat ezzel, de lassan a fotósok viselkedését is mozgalomként lehet definiálni, annyian váltanak már. Köztük én is, 8 év Canon után.
Valamikor 2005-ben kezdett el újra érdekelni a fotózás, és 2007-ben kezdtem el fotózni komolyabban, idén jublilálok, ha jól sejtem. Azt viszont pontosan tudom, hogy 2008 őszén, egy akkori fotótanfolyam kezdetekor lettem Canonos.
A sors iróniája, hogy 2008-ban Sonyról váltottam.
A Sony ekkor jelent meg a fotótechnikai piacon, és az A200 tudta azt, amit a többiek, de kedvezőbb áron lehetett megvenni, így a kezdő-szintű Fuji bridge-emet egy Sony DSLR-re cseréltem. Aztán jött a fotósuli, ahol mondták, hogy szeretettel várnak, tudnak adni a tanfolyam alatt bármilyen objektívet (akkor még a Hama, a Sigma hazai disztribútora támogatta a sulit és – értsd szó szerint – bőröndnyi Sigmával szaladgáltunk a gyakorlatokon, még közel milliós értékű optika is volt köztük). Mikor mondtam, hogy Sonym van, közölték, hogy “hát ahhoz nem tudunk adni semmit”. Mivel egyetlen alapobjektívem volt a Sonyhoz, és egy táskán kívül még semmit nem vettem hozzá – jóllehet már a komplett Minolta objektívparkot betéve tudtam, és egy Beercanre fájt a fogam -, gondoltam egyet és lecseréltem a zsírúj A200-at egy használt Canon 30D-re. Ezzel már végig hasítottam a fotósuliban (még egy némiképp összetartó Canon-Team is kialakult a fotóiskolában, nyilván már akkor is ment a vérszívás canonosok és nikonosok között.), kipróbáltam egy csomó remek Sigma obit, és elindult a Canonnal való közel évtizedes együttélésünk. Szintén a sors iróniája, hogy a fent említett Canon-Teamből nagyjából már csak én vagyok canonos, a többiek – akik még komolyabban fotóznak – többségében Nikont vagy Sonyt használnak. Az első Fujimat hitelre vettem, a többit már megkeresett pénzből, hiszen mindig csak hozzátenni kellett valamennyit. A 30D-ről 50D-re már a fotózás révén jutottam, nyertem egy sportfotó pályázatot, ahol a fődíj KP volt, így 30D elad, 50D megvesz. Imádtam.
Az első fullframe gépem egy 5D Mark II volt, ezt már fotós melók díjazásából sikerült megvenni. Aztán lecserélni később egy 6D-re, ami mellé jött még egy 6D, mert elkezdtem két gépvázzal dolgozni. Picivel később az egyik 6D-t lecseréltem egy 5D Mark III-ra (előtte volt egy rövid próbálkozásom egy 1D Mark III-mal de azzal valami gebasz volt), mert kellett a jó követőfókusz. Eltelt mindeközben 8 év. Az – elvileg – utolsó megvásárolt Canon gépem egy 5D Mark IV lett. 2017 augusztustól 2017 decemberig volt a birtokomban 6db Canon objektív társaságában, melynek fele L-es optika.
Ebből az egész famíliából a 6D volt az utolsó gép, amit igazán szeretni tudtam.
Az 5D3 is egy jó masina volt, de valamiben gyengébb volt a 6D-nél, és a konkurencia már olyat villantott, hogy az egyre jobban kidomborította a Mark III hiányosságait és egyre inkább bosszantani kezdett, hogy többszázezer forintot kifizetek egy kameráért és annyit nem várhatok el tőle, hogy éles képeket gyártson. Merthogy rengeteg volt a fókuszhiba. A konkurencia egyre jobban elhúzott, emberek csoportosan váltottak át Canonról Nikonra, Canonról Sonyra, Nikonról Sonyra körülöttem. Én kivártam. Biztos a Canon is előrukkol valamivel, hát nem hülyék ülnek ott az asztalnál. Aztán kijött a Mark IV, ettől várták a megváltást a világ Canonos fotósai. A specifikációk láttán úgy voltam vele, hogy jó-jó, sőt a Dual-Pixel RAW fókusztilitolija egyszerűen zseniális, de a konkurencia…azok még mindig valahogy jobbak. Agyaltam a váltáson, mi legyen, hogy legyen. Végül arra jutottam, hogy a legolcsóbban úgy úszom meg az egészet, ha mégiscsak maradok, lecserélem a Mark III-at egy Mark IV-re, és ha nem is lesz annyira jó gépem, mint egy Nikon D850, vagy egy Sony A7R II, de mégiscsak léptem előre egyet. Nem az a fajta vagyok aki szalad a legújabb gépért, amint megjelenik. Lesz jó fókusz, jófajta új keresőben arcfelismerés funkcióval, lesz frankó LiveView meg Dual-Pixel, lesz 30 megapixeles felbontás, lesz touchscreen és lesz nagyobb dinamika. Végülis ez a lényeg. Jó lesz ez 3-4 évig, amíg a Canon kinyög magából valami mirrorlesst ami felveszi a harcot a többiekkel.
Aztán hatalmas csalódás lett a Mark IV. Bár teszem hozzá vannak kollégák, akik szeretik. Én nem tudtam megszeretni. Egyrészt érzésre szinte ugyanolyan volt, mintha Mark III-at használnék, nyilván 1-2 kivétellel. Nem hozott áttörést. A 6 objektívemből 5-öt kalibrálni kellett hozzá mert mind frontfókuszos volt. A hatodikról meg lehet csak nem derült ki. A dual-pixel fókusztilitoli semmit nem ér. A nagy dinamikának köszönhetően a kivilágosított árnyékok valóban nem voltak olyan zajosak, cserébe sávosak lettek, amit javítani se lehet. Sötétben ugyan könnyebben talált fókuszt, elérte az 5 évvel régebbi 6D középső pontjának érzékenységét, de kalibráció ide vagy oda, rengeteg életlen képet produkált nekem. Talán, érzésre, de mintha még az akksit is jobban ette volna. Stúdiófotózás során egyszer egy kép erejéig feltolta a rögzített fehéregyensúlyt 10.000 Kelvin fölé, még szerencse, hogy RAW-ban fotóztam. X-akta. Elegem lett. Kifizettem egy vagyont érte.
Ennyi pénzért soha az életben nem vettem fotós cuccot és ezzel is csak szenvedek.
Hát akkor váltsunk! Nikon D850, vagy Sony A7R II, vagy Sony A9? Előbbit mindenütt a világon istenítették, köztük ismerőseim, barátaim is, akik használják, a másodikat meg aki próbálta, azt mondta, hogy nagyon jó, de vannak még gyermekbetegségei, a harmadik meg rohadt drága. Legyen akkor Nikon. Olcsóbban megúszom, mint a Sonyt. Persze majd ha megjön, mert még nem is lehetett akkor kapni amikor eldöntöttem. Ismerősök mondogatták, hogy nem hiszik el, hogy én is nikonos leszek. Mondták, nem fogom megbánni.
Aztán amíg vártam a Nikonra, bemutatták a Sony A7R III-at, ami
gyakorlatilag mindent tud, amire szükségem van, és nagyon úgy néz ki nem csak ígéri, hanem valóban tudja.
Ráadásul kiküszöbölték a gyerekbetegségek többségét is. Ráadásul annyiba kerül, mint az 5D Mark IV, amit még jó áron el tudok adni, mert alig pár hónapos. Ráadásul nem is kell egyből átállni, mert az új Metabones V, és a Sigma MC-11 adapterek már annyira jók, hogy még az Eye-AF is működik velük Canon obival, szóval mehet a fokozatos átállás. Raádásul a Sonynak nem csak egymilliós objektívjei vannak, ott van például a 85mm f/1.8, amire nem csak a sonys ismerőseim mondják, hogy jó, hanem még a Dpreview teszterei is emelték kalapjukat előtte. Jó-jó, még így is kétszer annyiba kerül, mint a Canon 85/1.8-a, de legalább nem 600ezer meg 900ezer. Ja és a Canonnál ezt az obimat utáltam a legjobban, ezzel tévesztett ugyanis a legtöbbet a Mark IV és a Mark III is. Kerüljön kétszer annyiba, de legalább működjön rendesen. Nem beszélve arról, hogy az új obik a Canonnál se kerülnek már igazán kevesebbe, mint a Sony optikái. Canon 16-35III 800ezer…Canon 35/1.4II 700ezer….új TS-E obik 800ezer…70-200II 700ezer. Nemsokára jön az új 50-es, 85-ös, 135-ös, 200-as is gondolom, azok se lesznek olcsóbbak.
Szóval most itt tartunk. Eladtam az 5D Mark IV-et és a 85-öst, és várom a Sony A7R III-at, egy Sonyn 85-ös fixet és egy Metabones V-öt. Egyelőre. Meglátjuk mi lesz, de nagy rá az esély, hogy 8 év után újra Sony-tulaj leszek. Természetesen itt a blogon megosztok majd minden véleményt ami kialakul, jót is, rosszat is.
Lesznek még eladó optikáim. Jelenleg hirdetem az 50/1.4-emet és a CF-kártyáimat, de hamar eladósorba fog kerülni a 35/2 IS USM is. A nagy dilemmám a tele-vége lesz. A Sony 70-200GM iszonyatosan drága, amúgy sem rajongok a 70-200-akért. A F/4-es verziótól meg picit félek, hogy kevés lesz. Annyira azért nem, szóval sanszos, hogy az lesz a megoldás. Akkor a Canon 200/2.8L II is menni fog, aztán marad még a 100L IS Macro és a 17-40/L, ezek lehet maradnak adapteresek még jó ideig.
