Willam Albert Allard fél évszázada a National Geographic fotósa és szerkesztője. Blogjában néhány jótanáccsal szolgál azoknak, akik szeretnének hasonló karriert elérni, ám ezek a tanácsok nem csak a NatGeo fotósokra vonatkoznak. A végletekig egyertértek a szavaival.
Idézet a “Hogyan lettem National Geographic fotós” című blogbejegyzéséből, melynek elején elmeséli, hogy egy könyve ürügyén tartott előadást a Montanai Egyetem hatvan írónak készülő diákjának, akik az előadás végén kérdéseket tehettek fel. A kérdések persze jórészt nem a könyvvel voltak kapcsolatosak, hanem azzal a közel 50 évvel, amit a National Geographicnál töltött.
(…)
“Hogyan lett National Geographic fotós?” – kérdezte tőlem egy diák. Őszintén szólva, a legjobb tudásom szerint próbáltam válaszolni, visszamenve egészen addig a napig, amikor egy váratlan találkozóm volt Bob Gilkával, a NatGeo fotórovat vezetőjével. Ez a találkozó Yoichi Okamoto révén jött létre, aki akkoriban az Amerikai Információs Ügynökség (USIA) fotográfiai részlegének feje volt Washingtonban. Ahová egyébként azért mentem volna, hogy megérdeklődjem, akad-e valami munka számomra, ha 7 hónappal később megkapom a diplomámat a Minnesotai Egyetemen. Szerettem volna magazinfotós lenni, de házas ember voltam négy pici gyerkőccel, így hát kellett valami munka, akár olyan is, amit nem szívből csinálok.
Okamoto továbblépett, és a Fehér Ház első hivatalos fotósa lett még Lyndon Johnson elnöksége alatt, így hát nem hozzá mentem az USIA-nál, hanem kerestem valaki mást, aki munkát adhat olyan területen, ami nem fotográfiával kapcsolatos, de nem ment igazán jól a dolog. Az interjúvolóm egy elhízott, szivarozó bürökrata volt. Tudtam, hogy Okamoto azért még ott dolgozik, így a meghallgatásom végén megkérdeztem bent van-e, és ha igen, megnézné-e a portfóliómat. Bentvolt, megnézte, és azon nyomban felhívta Gilkát, hogy megmondja neki, ha akar egy jó ember-fotóst látni, meg kell néznie a portfóliómat. Másnap találkoztam Gilkával, majd fizetett nyári gyakornokként sétáltam ki az irodájából, ami a nyár végére 6 hónapos szerződéses pozícióvá érett, később pedig “staff” fotóssá, melyet jónéhány évig csináltam, mielőtt úgy döntöttem a szabadúszók világát követem.
Miután elmagyaráztam a diákoknak, hogy mindez hogyan történt, kihangsúlyoztam milyen kicsi az esély, hogy manapság egy ilyen eset megtörténjen. Az emberek ma már nem sétálnak be az utcáról a National Geographichoz, hogy munkát szeretnének. Majd’ fél évszázada még sokkal több magazin volt, ami jó fotóriportokat közölt le, és nem volt annyi jó fotós, mint amennyi úgy vélem ma adódik. Egyszóval manapság sokkal nehezebb azt véghez vinni, amit régen én tettem. De nem lehetetlen.
Napokkal a Montanai Egyetemen történt előadásom után épp utaztunk valahová, mikor a feleségem, Ani – aki arról híres, hogy szeret hangot adni a szakmai élettemmel kapcsolatos véleményének – azt mondta, nem kellene ennyire hangoztatnom a fiataloknak, hogy milyen nehéz betörni a szakmába. Úgy tűnt, szerinte túl negatív voltam, ami különösen zavart, mert a legkevésbé sem célom, hogy letiporjam a fiatalok törekvéseit, ha megpróbálják elérni azt, amit én csináltam éveken keresztül. Én nem gondolom, hogy olyan negatív lettem volna. Szeretnék őszintén beszélni: a National Geographic egy kemény dió! Hatalmas verseny van arra a kevés megbízásra, amit adnak, mert ma már nem alkalmaznak belsős fotósokat. Mikor én lettem belsős fotós a ’60-as évek közepén, még majd’ 20-an voltunk a lapnál. Jodi Cobb és én voltunk az utolsók, akiket belsősként megtartottak, hogy aztán 2008 júliusában minket is elküldjenek. Attól a naptól kezdve egy hatalmas csoport tagja vagyok, a szabadúszó fotósoké, és ugyanakkor egy nagyon pici csoporté is, azoké, akik rendszeresen dolgoznak a NatGeonak.
Sosem mondanám senkinek, hogy nem juthatsz el addig, hogy a National Geographicnak fotózz. De ha ez az, amit szeretnél, akkor ezt nagyon keményen akarnod kell, és el kell kötelezd magad, hogy mindent megteszel azért, hogy fejleszd a látásod és a fotós ismereteidet, majd utána annál többet is. Ne azzal törődj, hogy bárkinél jobb légy, akit személyesen ismersz, vagy akinek elismered a munkásságát. Egyszerűen csak jobb akarj lenni holnap, mint amilyen tegnap voltál! Nem annyira mással vagy versenyben, mindinkább magaddal. Légy saját magad legkeményebb kritikusa! Csak a legjobbat mutasd magadból, és fejleszd képszerkesztői képességeidet, hogy tudd, mi az, amiben a legjobb vagy! Továbbá, ha dokumentarista fotós vagy – mint vélhetőleg mindenki, aki a National Geographicnak akar dolgozni -, azt javaslom, ne minden idődet azzal töltsd, hogy más fotósok munkáját nézegeted, inkább figyelj más művészekre, festőkre, különösképpen az elmúlt évszázadok festőire. Figyeld hogyan használják a teret, hogyan osztják meg, darabolják. Hogyan ragadják meg a tekinteted és figyelmed az adott tér használatával. Az, hogy hogyan párosítod össze a képeidet, fog megkülönböztetni másoktól, nem forradalmi módon, de oly’ módon, hogy sikerül-e bevonni a nézőt a képeidbe vagy sem. Ez nem űrtudomány és nem is szükségképpen művészet, most hogy a digitális képalkotás érvényt szerzett. De ez is lehet művészet.
Szóval ha elég keményen akarod, és komolyan veszed az önkritikát – na nem arra gondolok, hogy a végletekig menj, és egy csüggedő ronccsá válj, hiszen ezek csak képek -, szóval ha így teszel, fejlődni fogsz. Ez az egész arra megy ki, hogy készen állj akkor, amikor lehetőség adódik, hogy megmutasd, mit tudsz.
Nem tudom a NatGeonál hogyan nézik manapság a porfóliókat. Tudom, hogy nézik, de nem tudom biztosan, hogy hogyan és kin keresztül. Látok néhány szép munkát a magazinban olyan fotósoktól, akiknek a neve nem cseng ismerősen. Te is láttathatod magad ott, és ha készen állsz, valaki megadhatja neked az első nagy lehetőséget. De ehhez készen kell állnod!
Nem vagyok biztos benne, hogy a fentiek nagy segítséget nyújtanak, de talán igen.
