Hát itt a vége. Sok blogot csak úgy elhagynak, egy idő után nem frissül. Úgy gondolom, hogy a 2011-ben indult FotóSarok Blog nem ezt érdemli, hiszen a magyar fotós szakmai élet meghatározó blogja volt éveken keresztül. De ma már nem az. Azóta nem az, hogy a szaküzleti háttér megszűnt mögötte, aztán pár évvel később az is rátett egy lapáttal, hogy jómagam, mint a FotóSarok Blog egyetlen szerzője, más vizekre kezdtem evezni. Búcsúírás néhány kedvenc fotómmal színesítve.
Keveset fotózom már jóideje, az ügyfeleim javarészt lekoptak, többségében a cégek megszűnése, vagy a kontaktemberem távozása miatt. Volt akit én hagytam ott, mert inkorrekt volt, volt aki engem hagyott ott, mert nem tudtam megújulni. De olyan is volt, aki 8 év együttműködés után egyszer csak eltűnt, indok nélkül. Először az tűnt fel, hogy mintha a régi képeim jobbak, kreatívabbak lennének, mint az újak. Aztán az tűnt fel, hogy gyorsabban fogynak az ügyfelek, mint ahogy jönnek az újak. Az esküvőket idén tettem le végleg, abból is elég volt, közel 40 évesen nem vágyom már az esküvők világára, és az ezzel járó szemléletre, munkakörülményekre, stb. Egyszerűen elveszítettem az érdeklődésemet a fotós szakma iránt.
Reklámfotó a Rienne ékszermárkának
2008-ban, 12 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem, ez még szakma volt. Ma is az, de ahogy mondani szokás, felhígult. Számos cikkben egyébként itt a Blogon is hangot adtam ennek, szóval nem rejtettem véka alá, hogy ez a szakma bizony szerintem is hanyatlik. Régen is sokan mondták ezt, de amíg engem nem érintett a dolog, amíg tele voltam nagynevű, elégedett és jól fizető ügyfelekkel, sorra gyártottam a szuper anyagokat, addig nem hittem el. Úgy voltam vele, hogy aki tud az tud, aki béna, azt bedarálják, csupán ennyiről van szó. De ma már én is látom. Látom, hogy már mindenki fotós, hogy ma már olyan gépek vannak, amivel mindent meg lehet oldani, és olyan szoftverek vannak, amik mindenre képesek: egy égboltcsere egy kattintás a Photoshopban. Olyan berendezett design-napfénystúdiók vannak, ahol egy jó géppel és objektívvel, egy jó presettel, és némi kommunikációs készséggel szinte lehetetlen rossz fotót készíteni. Nem kell hozzá tudás. Szó se róla, egy mondvacsinált fotós még ma sem tud stabilan, ismétlődően olyan minőségű képeket készíteni, amit egy profi, szakmája csínját-bínját ismerő, és nem utolsó sorban tehetséges fotós.
Reklámfotó az 575 – Keszthely Triatlon brandnek
A probléma nem ezzel van, hanem az igényekkel. Az átlag ügyfél nem látja a különbséget a tűrhető fotó (amit ma már szinte bárki tud készíteni egy kis gyakorlással, és a megfelelő körülményekkel, eszközökkel), illetve a jó fotó között, amit egy tehetséges fotós lő. Vagy ha látja is, többségüket egyszerűen nem érdekli. Nincs meg az a vizuális kultúra, ahol az ügyfél számára megéri a felárat egy jobb fotó egy átlagosnál. Az átlagos fotó még mindig jobb, mint amit ő tud csinálni a mobiljával, és ez elegendő.
Ráadásul a világ se a minőségi vizuális reprezentáció felé halad, a marketingeseknek már nem ez a fontos. Inkább legyen minden nap kontent, többet ér, mint a ritkábban prezentált minőségi vizuális képanyag. Elég csak megnézni egy Victoria’s Secret, vagy egy Gucci Instagram oldalt és látjátok miről beszélek: tipikus influencer fotókkal vannak tele, akár mobilos fotókkal is, és nem nagyívű projektben, stábbal, neves résztvevőkkel készült fotókkal.
Fotózás a Mystery Gang zenekerral
Maréknyi ebben a kis országban az az ügyfél, legyen szó cégről, vagy magánszemélyről, aki értékeli a szebbet és a jobbat, a kreatívabbat, és ezért hajlandó is a zsebébe nyúlni. Ezen maréknyi ügyfél kegyeiért pedig ma már egyre több tehetséges fotós verseng, hiszen a nagy számok törvénye alapján a sok új belépő közt lesz sok új tehetség is. Régen ez azért nem volt probléma, mert az átlagos fotókat is profik, maximum kevésbé tehetséges profik készítették. Átlagos, vagy annál valamivel jobb képekből is meg lehetett élni. De ma az átlagos fotósok tábora sokszorosára duzzadt a rengeteg új belépővel, akik ráadásul lenyomták az árakat. Egyszóval túltelített lett a fotós szakma, több múlik a kapcsolati tőkén, mint a tehetségen, én meg az a fajta vagyok, aki szeret új dolgokat kitalálni, kicsit pionír lenni, mintsem harcos körülmények közt megküzdeni többezer másik hasonszőrűvel. Főleg nem, ha ezt nyálas marketingdumák és közösségi média hirdetések közepette, vagy kiállításokon egy standon bohóckodva kell művelni. Pedig emlékszem még azokra az izgalmakra, amiket átéltem kezdőként 10 évvel ezelőtt. Máig melengeti a lelkem, amikor eszembe jut mennyire a mindenem volt a fotózás, a szakmai fejlődés, a kihívások. Mekkora izgatottság volt fotósulikba járni, a tanárok munkáit, hozzáállását lesni, olyan mesterektől tanulni, mint Szipál Martin, Szalmás Péter, Darabos György, Zsila Sándor, vagy Vass Tamás. Micsoda varázslat volt a Práter laborjában dolgozni, mekkora kihívás volt az első ügyfelek igényeinek maradéktalanul eleget tenni. Járni az országot, bejutni olyan helyekre, találkozni olyan emberekkel fotósként, amire az átlag polgárnak nincs lehetősége. Olimpikonokkal, zenészekkel, nagyhatalmú üzletemberekkel. Éveken át. Mellesleg, ha valamire igazán jó a fotózás, az az, hogy rengetegféle emberrel találkozol, és ha nyitott vagy és kommunikatív, akkor rengeteg dolgot tanulsz tőlük.
Fotózás Ákossal a Zöld és Fehér magazinnak
Ilyen pionír dolog volt a Blog is annak idején. Hiánypótló volt. Aztán lett konkurencia, illetve a jóval előttem jött, régi motorosok is irányt váltottak. Az eddig felsorolt néhány tényező (mármint az érdeklődés elvesztése, a konkurencia megerősödése, és a szaküzleti háttér eltűnése) eredményezte azt, hogy az elmúlt 1-2 évben már nem volt meg bennem az a régi tűz, a lelkesedés, ami ezt a blogot mindig is előre vitte. Az a lelkesedés, aminek köszönhetően sikerült a magyar fotósokkal a 2010-es évek elején-közepén megismertetni és elfogadtatni például a Yongnuo világítástechnikát, vagy épp a Sigma ART objektív családját. Egykori kollégámmal nem kevés szerepünk volt abban, hogy ezek a termékek Magyarországon hamar elterjedtek. Sosem felejtem el, hogy amikor az első Sigma ART obik bejöttek az országba, a megboldogult FotóSarok Szaküzlet az első 5 példányból 4-et megkapott, és egy jutott a piac többi szereplőjének. Az elején ez az aprócska bolt annyit adott el Sigmából, mint az összes többi kereskedő együttvéve edigitalostul, 220voltostul.
Gyuri és Attila, egy komolyabb szállítmány Sigma ART-tal az egykori FotóSarok Szaküzletben
Ez pedig annak volt köszönhető, hogy folyamatosan promóztuk a boltban és a blogon, elsőként teszteltük, munkába vittük, így az emberek hamar felfigyeltek a Sigmára, ami akkoriban még egy másodhegedűs márka volt. Sokáig egyet jelentett a gagyival, de ezen hamar változtattunk. Ugyanakkor a 9 év alatt egyetlenegyszer kaptam hivatalos meghívót valamelyik hazai képviselettől termékbemutatóval egybekötött sajtótájékoztatóra (pár hónapja egyébként). Folyamatosan teszteltük a kamerákat, objektíveket, többezren olvasták a teszteket, mégis se a Canon, se a Nikon, se a Fuji, vagy az Olympus hazai képviselete nem gondolta azt, hogy ezzel a bloggal foglalkozni kellene. Ja de, a Fuji egyszer adott egy X-Pro2-t tesztre. Valószínűleg nem szerették, mert sosem nyaltuk a hátsóját senkinek, mindig csak az igazat írtam le, ha jó volt, ha rossz. Kapott itt hideget meleget a Canon, a Nikon és a Sony is. Persze, ha valamelyik tábort magam is erősítettem, mindig megvádoltak az elfogultsággal, ha egy másik márkát ekéztem, de ez elkerülhetetlen. Ettől még sosem voltam elfogult, kihívások elé állítottam minden fototechnikai felszerelést a munkám során, így minden cuccnak kijött az előnye és a hátránya is, amit sosem rejtettem véka alá. Viszont a végén már néha azt éreztem, hogy érdeklődésem hiányában elhúzott felettem a fototechnikai ipar, az olvasóim néha már a kommentek közt jobban vágták a témát, tájékozottabbak voltak, mint én magam. Egy “szakújságírónak” (sic!) itt kell legyen az a pont, amikor leteszi a tollat.
Esküvői kreatív egy budapesti boutiqe hotel lakosztályában
De hazai fotósok százai, ha nem ezrei tudták meg a Blogról az évek során azt is, hogy mennyit ildomos elkérni egy fotózásért, hogy mit kell tenned, ha legálisan, vállalkozóként szeretnél fotózni, hogy mire figyelj, ha fotósulit választasz, vagy épp azt, hogy mit kell tudni a monitorkalibrálásról. Azt gondolom, hogy számos olyan cikk született itt, ami előrébb vitte a hazai fotós szakmát.
Az utolsó esküvői jegyesfotózás
Sokadik problémaként felhozhatom azt is, hogy nincsenek már azok a forradalmak a fotózásban, és a fototechnikai iparban, mint anno. Azok a forradalmak, amikről végeláthatatlan beszámolókat, véleményeket, teszteket lehetett írni. Régen óriási szám volt, hogy megjelent a rádiós TTL vakuzás, hogy a kínaiak betörtek a világítástechnikai piacra, hogy kisvakukkal Joe McNally mintájára stúdióminőségű fotókat lehetett helyszínen készíteni, hogy egy objektív márka teljesen át tudott alakulni és szintet lépni, mint a Sigma. Óriási dolog volt, ha a Canon, vagy a Nikon évek után bemutatott egy új kamerát, és amikor megjelent a mirrorless, akkor nagyon kíváncsiak voltak rá az emberek. Megdöbbentő volt a Sony A9 megjelenésekor, hogy mire képes egy fejlett autofókusz rendszer. Hogy egy fullframe kamera akár 50 megapixeles is lehet. Hogy szélesebb réteg számára vált elérhetővé a középformátum a Fuji GFX révén. Hogy megjelent a Lightroom MIDI vezérlése, aztán ennek farvizén a Loupedeck kontroller. Régen voltak ilyen forradalmak. Aztán ezek elmúltak.
Esküvői kreatív a gödöllői kastélyban
Havi 10 cikket kellett írnom erre a blogra, ennyi az elvárás, de mostanában már alig tudtam megtölteni tartalommal, mert annyira kevés új dolog történik, és – nem titok – engem is annyira kevés újdonság, vagy hír hoz már lázba, hogy egyszerűen nem volt miről írnom. Nem érdekes már az “enpluszegyedik” megjelenő mirrorless gép, vagy objektív, miután már mind teljesen elfogadható szinten van. Ha az egyik picit jobb, az már a kutyát nem érdekli, csámcsogjanak rajta a fanboyok. Nem érdekes az “enpluszegyedik” pletyka, mert mindenből háromféle van már, kutyát nem érdekli, hogy jön-e, vagy nem jön egy negyedik valami ugyanabból (nézzük csak meg pl. a 85/1.8-as objektívek piacát). A magam részéről teljesen hidegen hagynak a mobilfotózáshoz/videózáshoz használatos kiegészítők és technológiák, amikkel mostanság tele van a fotós szaksajtó. Nem érdekelnek már a szoftverek, hogy azok a mesterséges intelligenciával milyen dolgokat tudnak egy kattintásra megoldani. Nem érdekelnek a sokadik firmware frissítések a fényképezőgépeken.
Elkapott (és bevilágított) pillanat egy lagziban
Így hát ez a vége. Hogy jómagam meddig fotózom még, azt nem tudom. Életem 4 évtizéből kettőt gyerekként/tiniként töltöttem, a maradék kettőből meg egyet – magyarán a szakmai életutam több mint felét – a fotózásnak szenteltem. Ez volt az első igazi szakmám. A Szakmám, nagybetűvel. Évekig tanítottam is fotós jelölteket. Ezt nem lehet csak úgy eldobni, vagy levetkőzni. Több mint egy évtizednyi tudást és tapasztalatot nem lehet csak úgy kukába dobni. Ha a gyereket megkérdezik az oviban, vagy a suliban, hogy az apukája mivel foglalkozik, azt mondja, fotós. Pedig apa egy ideje már inkább vadászati kiegészítőket tesztel, és ír róluk uszkve 15.000 olvasónak. Épp olyan lelkesedéssel, mint annak idején a legújabb Canonról…
Ételfotó a székesfehérvári Diófa Étteremnek
Lesz, ami lesz…
A blog marad, a tárhelyen elfér, az eddig megírt, több mint 1600 cikk nem válik az enyészeté még egy jó ideig. Itt röviden megjegyezném, hogy az általam szintén évekig vezetett Vaku.hu stúdióvilágítás-technikai blogot sem én írom 2020 tavasza óta.
Stylist vizsgamunkához készült fotó a Fővárosi Nagycirkuszban
Minden olvasómnak tiszta szívből sok sikert, örömet, egészséget, és a legszebb fényeket kívánom! És persze Boldog Újévet! A 2020-asnál mindenképp boldogabbat.
Korecz Márk kijelentkezik.
Egy kedvenc portré egy kedvenc modellel
Drónfotó Cipruson az 575 márkának
