Egy oroszlános divatfotózás története

Nemrégiben egy viszonylag komoly projektet hoztunk össze, amiről egy korábbi cikkben már említést tettem. Semmi meló, csak úgy magunknak, portfólióépítés gyanánt. Lássuk hogyan esett a nagy eset.

Az ötlet nem saját volt, egy korábbi modellem, Anna keresett meg azzal, hogy mit szólnék, ha csinálnánk egy fotózást egy kölyökoroszlánnal. Hát ha van fotós, aki erre nemet mondana…én biztosan nem. Sokan kérdezték utána tőlem, hogy “de hogy szereztétek az oroszlánt?” A dolog pofonegyszerű volt. Anna látott a tévében egy hírt (gondolom ez volt az általam már Kékfénynek nevezett kereskedelmi-csatorna híradó utolsó híre a gyilkosságok, balesetek és gázáremelés után, mert a Fővárosi Állatkertben most épp nem született semmi), amiben egy Perinyo Schneller nevű oroszlánidomár pasi beszélt arról, hogy van egy kölyök nála, amit külföldről kapott. Az oroszlánmama nem fogadta be a piciket, négyből hármat már megevett, ezt viszont még idejekorán kimentették. A neve Carlo, 3,5 hónapos, több mint 20 kiló, és napi 2 kiló nyershúst eszik…csak a miheztartás végett. :) Anna az emberünket megkereste a Facebookon, írt neki, hogy benne lenne-e egy fotózásban, ő meg nagyvonalúan rábólintott, amiért ezúton is hálánkat fejezzük ki.

Carlo és gazdája

A dolog egyszerű stúdiófotózásnak indult, de aztán végiggondoltam, és úgy voltam vele, hogy egyrészt egy oroszlán nem biztos, hogy papírháttérre való, másrészt örültem volna, ha nem csak egyszerű modellfotókat készítünk, hanem valamiféle divat editorial-szerűséget, valami szép helyen. Szóltam egy fotós cimborámnak, Maróti Petinek, akinek a múltkori Mystery Ganges fotózást viszonoztam szívességként, hogy csináljuk meg együtt az oroszlános projektet. Kitűztünk egy időpontot, ami mindenkinek megfelelt és elkezdtük szervezni a ruhát, a helyszínt, illetve értesítettem a jól bevált kis stábomat, vagyis fodrászt, sminkest és stylistot. Anna meg is lepődött, hogy ekkora felhajtást csaptam, de úgy voltam vele, ha már csináljuk, csináljuk rendesen. Helyszínként végül a péceli Ráday Kastélyra esett a választás, egyrészt a közelsége, másrészt anyagi okok miatt, hiszen privát, önköltséges projekt volt. Sajnos a kastélyok üzemeltetői már jól tudják, hogy mennyi pénzt lehet elkérni, így az árak eléggé elszálltak, volt olyan hely, ahol 150ezer forintot akartak kérni, hiába mondtuk, hogy nem a Vogue-tól jöttünk és nem is reklámfilmet forgatunk, csak csóró fotósok vagyunk nagyravágyó tervekkel. A péceli kastélyban viszont szóltak, hogy készüljünk rá, így téli időszakban zárva vannak, csak temperáló fűtés megy, tehát 5-7 foknál ne számítsunk többre odabent. Anna kemény lány, én meg úgy voltam vele, még mindig jobb, mint a -5 odakint. Majd viszünk mobil hősugárzót, úgyis van egy FotóSarok műtermében téli aktfotózás esetére. :)

Eljött a nagy nap, birtokba vettük a kastélyt, de volt egy kis csalódás. A neten látható fotókhoz képest a helyiségek töküresek voltak, se bútor, se semmi. Pedig a képek alapján már mindenféle fotót elképzeltem a barokkos bútorokkal, hogy szófára fekszik a lány, zongorának támaszkodik ecetera. A zongorát megtaláltuk: egy lepukkant félreeső folyosó legvégén volt letakarva. Szóval a díszterem a földtől plafonig érő freskókkal nagyon szép volt, hatalmas ablakokkal az egyik oldalon, de jócskán leszűkítette a lehetőségeket a bútorhiány.

Még készült a smink, amikor meghozták az oroszlánt, egészen hihetetlen látvány volt, mikor Perinyo feljött a lépcsőn, kezében póráz, a póráz végén pedig egy kajla kölyökmacska, de akkora, mint egy jól megtermett beagle kutya. Azonnal beleszerettünk Carloba, még napok után is erről beszéltünk. Játékos, barátkozós, tisztára olyan jellemvonásokkal, mint egy házimacska, de valahogy mégis érződött rajta, hogy egy vadállat. Ha néha kiszemelt valakit, nekifutásból ráugrott a lábára, pont azokkal a mozdulatokkal, ahogy a NatGeon látni a vadászó oroszlánokat, átkarolta a lábszárunkat, ahogy az antilopot szokás, de nem harapott, csak bedugta a fejét a térdünk közé, majd elkezdte csócsálni a nadrágunkat. Ilyenkor Perinyo egy vékony bottal finoman rákoppintott a fejére: “Nem rágjuk a ruhát!”. Meglepő volt egyébként, hogy mennyire szófogadó, van itthon két macskánk, de ha fele ennyire lehetne parancsolni nekik, már boldog lennék.

Carlo és a szerző :)

Node visszatérve a szakmához, ablakok ide vagy oda, azért az alacsony ISO-hoz – amihez ragaszkodni akartam – kevés volt a fény, lévén, hogy kint borongós decemberi idő volt, ezért rendszervakukat használtunk a világításhoz, mintegy rásegítésként a meglévő fényre. Az egyik állványon egy 150cm-es ezüst ernyő volt Lastolite Tri-Flash szettbe szerelve, amire egy Canon 600EX-RT-t és két Yongnuo YN-560II-t tettünk sima rádiós kioldóval. Azért hármat, hogy ne kelljen teljes erőn járatni őket, egyrészt a hideg miatt (így is gyorsan merülnének az elemek) másrészt a gyors feltöltési idő miatt, mert sejtettem, hogy a pörgő oroszlán miatt itt Villám Jack kézre lesz szükség. Ezt a szettet mindig az ablak felőli oldalra tettük, hogy plusz fényt és némi karaktert adjon a bejövő ablakfényhez. Ez volt az első terv. A próbaexpó után viszont láttuk, hogy ha ragaszkodni akarunk az alacsony ISO-hoz, akkor a meglévő környezeti fényre szinte egyáltalán nem számíthatunk, az ezüst ernyő pedig túl karakteres világítást adott, egyáltalán nem hasonlított természetes fényre. Ráadásul nem is tudtuk elég közel vinni a modellhez, mert az oroszlán félt az állványon lévő ernyőmonstrumtól, és mindig a terem túlvégébe iszkolt, nem tudtuk rávenni, hogy a modell lába környékén legyen, ne adj isten interakcióba is lépjenek egymással. Komolyan mondom problémásabb volt, mint egy kisgyerek. :) Így hát felállítottunk egy másik állványt, amire szintén három vakut tettünk. Erre azért volt szükség mert a terem általános derítése érdekében a modell helyzetéhez képest a túloldali plafonra lőttük fel, viszont a terem belmagassága kb 6 méter volt, így egy vaku hatása meg se látszott a képen. Így a második állvány kapott szintén egy Yongnuo 560II-t és két db 460II-t, mindezek slave-re állítva, hogy a főfény villanására süljenek el.

A képek sajnos nem lettek olyanok, amilyet elvártam volna magamtól, magunktól, több ok miatt. Ebből a főbb okok a következők:

  • Üres volt a helyiség, így jócskán meg volt kötve a kezünk, lehetett fotózni ablaknál, ajtónál, kályhánál és a mérsékelten szép lépcsőházban.
  • A kastély kibérlésekor a rendelkezésre álló összegért 3 órát kaptunk, a haj ugyan már előtte elkészült (8-ra mentünk a fodrászhoz Pesten, 10-re a kastélyba Pécelre), a sminkelés viszont már a helyszínen készült. Carlot 11-re hozták, így lényegében mire beálltunk, elkészültünk mindennel, és a oroszlán is megszokta a helyet és valamelyest megszűnt nyughatatlan, cikázó gömbvillámként ténykedni, már fél 12-12 körül járt az óra. Magyarul nagyon kevés időnk volt, és négy Art’z Modell ruhát kellett befotózni. Hivatalosan délután 1-ig maradhattunk volna, végül fél 2 előtt fejeztük be, de kapkodni kellett, ötletelésre, koncepcióváltásra nem volt idő.
  • Hideg volt, és a modell akármennyire is kemény, a didergés, a kapkodás, a nyűglődés az oroszlánnal, hogy odacsaljuk, beállítsuk, és ha egy pillanatra megállt, akkor gyorsan bevágni a pózt és lőni pár képet, azt eredményezte, hogy a modellünk se hozta a legjobb formáját, meg mi fotósok sem. Nehéz úgy szabadjára engedni a fantáziát, hogy közben nyűglődni kell valamivel.

Elárulom, hogy az alábbi kész fotók fele nem egy képből van. Amelyiken az oroszlán egy pillanatra elfeküdt, azon a képen a modell nem volt jó, ahol a modell jó volt, ott az oroszlán tojt a fejünkre és a projektre, és nem volt hajlandó a közelünkbe sem jönni, így két képből kellett összemontírozni. A másik felénél meg szerencsénk volt.

Tanulság? Több rendelkezésre álló idő, ilyen projektet csak tavasztól-őszig jó időben csinálni, legyen konkrétabb koncepció, A, B és C terv, előzetes terepszemle…és még sorolhatnám.

A képek után láthattok egy rövid werkvideót is, amit a blogon EOS C kamera-teszterként megismert DeadCatDigital csapatnak köszönhetünk (ebben a projektben kicsit furi cégnév :D).

Személyes vélemény? A második kép a kedvencem, bár az sem tökéletes, de azért már megérte. :)

Fotók: Korecz Márk és Maróti Péter

Szerző: Korecz Márk

Reklámfotózásban és vállalati fotózásban foglalkoztatott alkalmazott fotográfus, a FotóSarok Blog, továbbá az egyetlen stúdióvilágítással foglalkozó, hazai blog alapító szerzője.

Oszd meg ezt a posztot
  • Érdekes és tanulságos történet, jó hogy megírtad

  • Én, mint hobbista tökéletesnek látom a képeket! :)
    Abban teljesen igazad van, hogy egy ilyen lehetőséget TILOS kihagyni, én is mennék ha valaki szerezne egy kiscicát. :)

  • Királyság lehetett és fotós szemmel nekem akkor

  • is tetszik :)