Megvesszük a drága objektívet nagy fényerővel, persze hogy állandóan f/1.4 meg f/2.8-as rekesszel fotózunk és próbáljuk minél jobban elmosni a hátteret. Vagy éppen tájképet fotózunk és automatikusan szűk rekeszt állítunk, hogy tokától bokáig minden éles legyen. Matt Granger hívja fel a figyelmet, hogy gondoljuk át néha ezt a dolgot.
Az alábbi videóban Matt elmondja, hogy nem mindig a portré: nyitott rekesz – tájkép: szűk rekesz aranyszabály használatos, ugyanis a távolság egy nagyon fontos tényező. A videóban megmutatja, hogy ha egy nagyon közeli portrét fotóz (ún. headshotot), akkor csak úgy tudunk tág rekeszt használni, hogy a portréalany szemei egy síkban vannak. Ha picit fordítja a fejét, akkor az egyik szeme már életlen lesz, ami nem mindig mutat jól. Ilyen esetekben bátorkodjunk f/4 vagy akár f/5.6 rekeszt használni, hogy az arc éles legyen, mert a hátteret így is szépen el tudjuk mosni.
Hasonló a helyzet a tájképeknél is, ahol előszeretettel alkalmazunk f/10 – f/16-os rekeszt is akár a tág mélységélesség miatt, de itt már sokszor olyan hosszú záridőt kapunk, hogy állványra kell tenni a gépet és a mozgó képelemek bemozdulnak. Matt arra hívja fel a figyelmet, hogy ha nagylátószöget használunk és a témánk kellően messze van tőlünk (ami tájképnél ugye elég gyakori), bátran használjunk tágabb rekeszeket, akár f/1.4-et is, ha bírja az objektívünk rajzolata, mert így is épp elég nagy lesz a mélységélességünk a távoli téma miatt, de megúszhatjuk az állvány cipelését, és a nem statikus képelemek sem mozdulnak be. Nyilván ez koncepció kérdése, ha fátyolos vízesést, vagy izgő-mozgó elmosódott embereket-autókat szereténk akkor kell az állvány és a hosszú záridő.
Forrás: petapixel.com
