Itt az idő, most vagy soha. Leicás akarok lenni. Tudom sznobság, tudom túlárazott, tudok mindent, dehát a szerelmes tininek is hiába beszél az ember.
Az egész ott kezdődött…sőt nem is ott, még régebben. :) Onnan indult a dolog, hogy volt egy DSLR gépem. Elkezdtem vele dolgozni később, aztán lettek egyre jobb DSLR-ek, majd a munkám jellegéből és a nagy felelősségből kifolyólag lett kettő is. Lettek hozzá objektívek, a kis riportertáskát nagy riportertáska követte, a riportertáskát slingshot hátizsák, a slingshotot még nagyobb riportertáska, amazt rendes hátizsák, a hátizsákot gurulós bőrönd. Közben beékelődött a rendszerbe egy külön vakus táska is. Sok cucc.
Ezt az ember már nem viszi el mindenhová, sőt egy idő után örül, ha nem kell vinnie. Még egy DSLR-t egy szem fixobival sem. Egyrészt a munkaeszközt nem szívesen teszi ki az emberfia viszontagságoknak, nehogy baja essen, másrészt egy idő után tele lesz a töke azzal, hogy pl nyaraláson beül a baráti társasággal valahová és a DSLR az obival és a vastag nyakpánttal plusz egy személy “italhelyét” foglalja el az asztalon. Meghát ha már visszük kell neki egy kis táska is, mégsem dobjuk be a ruhák közé.
Emiatt a DSLR egy idő után lehet hogy elmarad a nyaralásokról, kisebb utazásokról, kirándulásokról, családi sétákról. Lehet hogy elviszi az ember, de az “este bemegyünk a városba sétálni meg pizzázni” című történetnél nagy eséllyel a táskában marad a szálláson. Sípályára is max egyszer jön velünk, aztán rájövünk, hogy az nem oda való. Ha dolgozó fotós az ember, akkor tudja, hogy elég kevés ideje és lehetősége van örömfotózni, így a gép elmaradásával elkezdenek hiányozni a pillanatok. Amik régen voltak: “hú de jó kép lenne” és társai. Amikor ott volt a DSLR lefotóztuk, már nincs ott mert féltjük és mert macerás cipelni, ezért marad a telefonunk. Azzal lődözgetünk és VSCO-val, Snapseeddel, Instagrammal és társaival próbálunk valami élvezhetőt csiszolni belőle. Aztán még meg is szeretjük, mert a fix gyújtótáv kreativitásra késztet és mindig nálunk van a fotóeszközünk.
De azért limitált a dolog erősen, ilyenkor eshet meg, hogy az ember elkezd MILC gépben gondolkodni. Pici, könnyű, csak egy “fél italhelyet” foglal el a kávézó asztalán, befér a táskába a ruhák közé, hajszárító mellé stb, a tudása meg gyakorlatilag egyenértékű egy DSLR-rel. Na itt jött nekem a Fuji szerelem, megőrültem a retro designért, a régi időkre hajazó Fujifilm és Fujinon feliratokért, így beszereztem egy X-E1 gépet, hozzá egy 18-55/2.8-4 OS objektívet. Egy évig használtam, jó kis gép volt, de végül eladtam és betoltam az árát munkaeszközbe. Nem volt az igazi. A 18-55-ös, nem túl fényerős obi (az APS-C szenzoron) a sok fényerős fix után (amit a fullframe DSLR-en megszoktam) nem igazán hozta azt a látványvilágot, amit szerettem volna, és eleve a zoom objektív sem késztetett kreativitásra, úgy mint a mobiltelefon. Amúgy is utálom ezt a gyújtótávolságot, a 18mm nem elég nagylátó, az 55mm néha nem elég tele. Vagy ha még az is, a hozzá társuló f/4-es blende már nem az igazi portré szett, ez fullframe látványvilágban egy kb 82mm f/4.8 felállásnak felel meg. Nem tetszett továbbá a bénázó autofókusz és a relatíve gyengusz elektronikus kereső sem. Gondolkoztam egy cserén X-E2-re (jobb AF, jobb EVF) egy 35/1.4-es fixobival, de kétszer annyiba került volna, mint az X-E1-em. Eladtam tehát a Fujit, arról nem beszélve, hogy buktam rajta egy rakás pénzt, kb 40%-ot (!!!) esett az ára egy év alatt. 240ezerért vettem külföldről úgy, hogy itthon 260-270-ért mentek ugyanezek, majd 9 hónap után itthon 175ezerért tudtam csak eladni. Elképesztő…itthoni árakon számolva nem egész egy év alatt 100ezer forintot esett az ára egy egyébként prémium kategóriás fényképezőgépnek.
Eltelt a tél, picit hiányzott a gép, a DSLR táskában van mindig, macerás előszedni, kártyát rakni bele, két-három fotó után a kártyáról lementeni a képeket, stb, a gyerek viszont parádézik itthon, parádézik a nagyszülőknél, jó lenne megörökíteni (tavaly készült róla az első évét bemutató fotókönyv, többségében Fujis és mobilos képekből), de nincs mivel. Sokat gondolkoztam, hogy milyen gép kellene. Pici csúcskompakt? Zsebre vágható, de az 1″-es és ez alatti szenzorok, és ezek látványvilága nem dobogtatja meg a szívemet, nem öröm velük a fotózás. Újabb MILC? Úgy adtam el a Fujimat, hogy egyszer biztos lesz még.
Ekkor jött a Leicás cikk itt a Fotósarok Blogon (a Lenny Kravitzes és Safari Editionös). Elindult a vezérhangya. Oké, egy újabb Leica milliós vagy többmilliós tétel, ennyi pénze átlag embernek nincs egy hobbigépre. De mi van a régebbiekkel? Ott van például a Leica M8, a cég első digitális gépe. APS-H méretű, 10 megapixeles CCD szenzor, 2500-as max ISO. Hobbifotózásra, örömfotózásra, családot megörökíteni elég kell legyen. Az Ebayen 1000-1200 Euro áron mennek patent állapotban. Objektív? A Leica optikák többszázezerbe kerülnek, még a harmincévesek is. De van ott Zeiss és van Voigtländer is, amik ebben a sorrendben egyre barátságosabb árban vannak, ha valaki nagyon budget árban gondolkodna, van még olcsóbban is orosz Jupiter, vagy akár Minolta. Autofókusz nincs, hiszen a Leica M gépek távmérősök.
Aztán megnéz az ember egy DigitalREV videót, ahol azt állítják, hogy a távmérővel fókuszálni pont olyan gyorsan lehet, mint egy AF-fel (nyilván statikus témára), sőt sötétben még könnyebb dolgunk is van vele, ahol az AF már nyavajog. Aztán olvassa az ember mások blogját:
…és meg vagy véve. Leica kell.
Azóta az álmom, amióta fotózom. Eddig távoli álom volt, mert abban a hitben voltam, hogy milliós nagyságrendről beszélünk, aztán most kiderült, hogy semmivel nem kerül többe, mint egy jól felszerelt MILC. Lehet hogy egy Fuji X-E2, vagy X-T1 vagy egy Olympus OMD vagy egy Panasonic GHakárhány jobb ISO-ban, meg van benne HDR, meg videó, meg hiperszuper autofókusz. De ez mégiscsak egy Leica. Egy igazi távmérős gép. Rekeszt, záridőt és érzékenységet lehet állítani rajta, éles képet csinál, és vissza lehet nézni a képeket a hátulján. Mi kell még? Brutál ISO-ra és villám AF-re, meg HDR-re, meg videóra ott a DSLR-em. A kis Fujim műanyag volt, ez meg magnézium ötvözet + réz kombinációja. Az ész megáll… A biztonság kedvéért még utána néztem, teszteket olvastam, próbáltam olyat keresni, amit manapság írtak, mai szemmel, hiszen egy 2007-es géptípusról beszélünk, ráadásul egy cég első digitiális masinájáról, ami így 2015-ben elég viccesen hangzik (és 2007-ben is csodaszámba ment már). Aztán a tesztek is meggyőztek, azt írták, hogy a gép nem egy világbajnok ISO-ban, de még helyt áll a mai elvárásoknak is és imádni fogja, aki használja. Azt is írták, hogy a fényerős optikáknak, és a mozgó tükör hiányának köszönhetően 2-3 FÉ előnyt is nyerünk a DSLR-ekhez képest, már ami a záridőt és a berázást illeti. Utóbbi már csak magyarázkodás, önmagunk győzködése, holott semmi szükség nincs rá.
Egy szem 35mm f/1.4-es objektív mellett tettem le a voksom. Pici, könnyű, és nem utolsó sorban fix, mint a telefonom optikája. Az APS-H szenzor 1,33x szorzója miatt ez picivel 50mm alatt lesz. Kreativitásra késztet, nem is kell hozzá másik objektív, viszont olyan látványt produkál, amit a fullframe gépem.
Megvettem tehát a Leicát a napokban, belevágtam, most várom hogy megérkezzen. Abban bízom, hogy egy ilyen szett nem fog 100ezer forintot veszíteni az árából pár hónap alatt, mint a Fuji, szóval ha a jövőben mégsem jön be, vagy kellene az ára, akkor nagyjából annyiért el tudom adni, amennyiért vettem. Ráadásul elég jó árban vettem még Ebayes mércével mérve is.
Ha megjön és picit nyúzom még írok róla. Leicás teszt amúgy sem sok van magyar nyelven.
