Korábbi, “Belevágtam” c. cikkemben szóltam arról, hogy elköteleztem magam egy Leica M gép mellett, amiről szerintem bátran kijelenthetjük, hogy a fényképezőgépek Rolls Royce-a. Íme az első benyomások, persze lesz majd komolyabb teszt is, ha huzamosabb ideig használtam.
Pici történet
Leica M 1954 vs Leica M 2013
A Leica M történelemről röviden csak annyit, hogy a múlt század közepe óta gyártják ezt a típust, máig többé-kevésbé változatlan formában. Made in Germany természetesen, sőt, Handmade in Germany, hiszen ezek a masinák kézzel készülnek. Az M7-es típusig mindegyik Leica M filmes masina volt, az M8-as volt az első digitális, mely 10 megapixeles CCD szenzorral bír. Ezen a fronton az M8-at követte a kisebb upgrade-t kapott M8.2, majd a 18 megapixeles, szintén CCD szenzoros M9, aztán megint egy kisebb upgrade az M9-P, végül M10 helyett jött az új masina, amit egyszerűen csak Leica M-nek hívnak és Typ 240 szériaszámmal látták el, tehát mostantól minden gép simán M lesz és a szériaszám növekszik majd. Az új Leica M már 24 megapixeles és CMOS szenzorral rendelkezik, emiatt van benne LiveView, FullHD videó, továbbá lehet tenni rá opcionális elektronikus keresőt. Emellett a korábbi, 18 megapixeles, CCD szenzoros M9-et megtartották a kínálatban, csak kicsit átdesignolták és átkeresztelték M-E-re, ezt titulálják most a belépőmodellnek. (Felhívnám a figyelmet a Canonhoz és a Nikonhoz hasonló elvre, miszerint egy kategóriát kettéválasztottak egy drágább jobb típusra, és egy régihez hasonló olcsóbbra). Tovább keverte azonban a Leica a szálakat, mert az analóg (filmes) fronton továbbra is kapható az M7, amiben minden elektonika (TTL fénymérés, elektronikus zár pl.) megtalálható, és kapható egy MP és egy M-A nevű modell is, amik full-manuálisak, semmilyen elektronika nincs bennük. A kavarás ott kezdődik, hogy digitális fronton tavaly bemutattak egy M-P nevű modellt, ami a CMOS szenzoros Leica M Typ 240 továbbfejlesztett változata, gyorsabb elektronikával és zafírüveg LCD-vel, továbbá eltüntették az elejéről a piros Leica logót. Nehezen átlátható tehát jelenleg a kínálat, így akit érdekel alább a keretesben listaszerűen összefoglalnám, mik a jelenlegi digi alternatívák.
- Leica M8 – kifutott modell, 10MP, APS-H méretű CCD szenzor (1,33x crop), használatan jó árban kapható
- Leica M8.2 – kifutott modell, 10MP, APS-H méretű CCD szenzor (1,33x crop), csendesebb zárszerkezet, zafírüveg LCD, használtan még viszonylag jó árban kapható
- Leica M9 – kifutott modell, 18MP, FullFrame CCD szenzor, használtan már millió Ft körül van
- Leica M9-P – kifutott modell, ugyanaz mint az M9 csak karcmentes LCD üvege van és nincs rajta piros Leica logo (ezt azért szedik le egyes modellekről, hogy diszkrétebb megjelenésű legyen), használatan millió Ft fölött van.
- Leica M (Typ 240) – jelenlegi modell, 24MP, FullFrame CMOS szenzor, magas ISO teljesítmény, LiveView, videó funkció
- Leica M-E – jelenlegi modell, belépő szintű M-kamera, lényegében tökugyanaz, mint az M9, csak nincs rajta típusjelzés
- Leica M-P (Typ 240) – jelenlegi modell, ugyanaz, mint a Leica M 240, csak nagyobb buffert és zafír LCD-t kapott és ismét leszedték a piros Leica logót, hogy diszkrétebb legyen.
- Leica M Monochrom – jelenlegi modell, ugyanaz, mint az M9, csak nincs benne bayer-szűrő, sem anti-alias szűrő, így csak fekete-fehér digitális képet tud készíteni, de azt penge éleset, és a dinamikatartománya is meglehetősen nagy. Mivel jóval érzékenyebb a gép a fényre, az M9 ISO160-2500 tartományához képest az M Monochrom ISO320-10.000-et tud.
No és mitől más a Leica M, mint a többi? Elsősorban az építési minőség és a hozzá kapható (egyébként szintén méregdrága) Leica objektívek miatt. Minden gépváz tetőtől talpig fémből készül és mégcsak nem is valami olcsó ötvözetből. A gépek váza ugyan a szokásos magnézium ötvezet, de a gépek teteje és talpa rézből van. Csak az LCD körüli gombok és tárcsa készül műanyagból, minden más fém. Még a záridőválasztó tárcsa is fém. Ugyanez igaz az obikra is, az ezüstszínű darabok rézből, a fekete színű darabok eloxált alumíniumból vannak, utóbbiak valamivel könnyebbek. Meg persze üvegből és a képminőségük első osztályú, ráadásul azt mondják a hozzáértők, hogy egy távmérős gép objektíve esetében nem megengedhető dolog például a hordó vagy párna torzítás. Ezek az optikák egyébként meglehetősen picik, mivel nincs bennük autofókusz vagy egyéb elektronika, ezért jóval kisebbek, mint egy DSLR vagy egy MILC obi, mégis gyakori esetükben az f/2, f/1.8, f/1.4, vagy akár az f/1.2 és f/0.95-ös fényerő, az f/2.5, f/2.8 esetleg f/3.5 fényerejű objektívek meg már kifejezetten az olcsó kategóriába tartoznak.
Leica M3, mely az évek során a használattól kopott le rézig
Leica M “Lenny Kravitz Edition”, melyről gyárilag koptatták le rézig a festéket
El is érkeztünk ezzel a fókuszáláshoz, a távmérő fogalmához, ami miatt ezekhez a rendszerekhez a leghosszabb használt objektív gyakran csupán 80mm (esetleg 135mm) gyújtótávolságú. Ez azért van mert a keresőjük ugye átnézeti, fix látószögű, és abban fényes keretek, képhatárok jelzik az aktuálisan használt objektív látószögét. A 80mm-nél hosszabb obik esetében már csak egy aprócska keret lenne a kereső közepén, ami használhatatlan lenne a komponáláshoz. A kereső látószöge 24-35mm-es gyújtótávnak megfelelő kb, tehát ha ennél szélesebb obit rakunk fel, külön nagylátós keresőt kell a gép tetejére csattintani, hiszen a normál keresőben nem látnánk a valós képhatárokat. A távmérő lelke egy másik “ablakocskában” rejlik, ami az objektív másik oldalán helyezkedik el. Ez is egy kereső jellegű optikai elem, aminek a képe egy mechanikus csavar segítségével össze van hangolva az objektív élességével, és ennek képét a kamera a “rendes” kereső képének közepére vetíti rá (nem gondolom hogy ez a legszakmaibb megfogalmazás, de most ennyire futotta). Mivel az egyik kép fix (a rendes keresőé), a másik kép függ az objektív fókuszállásától, ezért középen szellemképes lesz a képünk. Ahogy tekerjük az obi fókuszgyűrűjét a két szellemkép elkezd közelíteni egymáshoz. Amint fedésbe kerülnek, az elkattintott fotónk éles lesz. Ez a távmérős gép lényege, és olyannyira hatékony a rendszer, hogy gyakorlatilag 60 éve gyártásban tartják a Leicánál, ugyanis akár egy 50mm f/0.95-ös obival, annak keskeny mélységélességével is nagyon gyorsan és precízen lehet fókuszálni. Mindezt kézzel… Egyébként a kézi fókuszálás könnyítése érdekében a legtöbb távmérős obi fókuszgyűrűjén található egy kisebb-nagyobb bütyök, így egy ujjal tudjuk tekerni a fókuszt.
És akkor…
No ennyi bevezető után már képet kaphatunk arról, hogy hova tegyük tesztünk (illetve majdani tesztünk) alanyát, egy Leica M8-at egy Voigtländer Nokton Classic 35mm f/1.4 objektívvel, amely páros mostantól új társam lett.
Azért lett M8, mert ez a legolcsóbb digi, ami kapható, és azért lett Voigtländer, mert jóval olcsóbb, mint egy Leica obi. A 35/1.4-es típus kerül itthon 180ezer Forintba, eBayen használtan 140-150ezer körül mennek (tehát az itthoni ár nettója kb). Nem olyan éles, nem olyan jellegzetes a bokeh-ja, és jobban torzít, mint a Leica Summilux 35/1.4 ASPH, de nem is kerül 1,4millió Forintba, mint amaz (egy Noctilux 50/0.95 már 2,8 millió Ft).
Ismét egy kis rendszerés, ha valakit érdekel: Az f/1.4 fényerő alatti objektíveket Noctiluxnak hívják, az f/1.4-eseket Summiluxnak, az f/2-eseket Summicronnak, az f/2-nél lassabb obikat Summaritnak, Elmaritnak vagy Super-Elmaritnak. Zoom objektívet a klasszikus értelemben nem gyártanak ezekhez a gépekhez, létezik egy Tri-Elmar nevű darab hozzá, melynek van 16mm-es, 18mm-es és 21mm-es állása, f/4-es fényerővel. Azért nem klasszikus zoom obi, mert köztes állások nincsenek, emiatt nem is 16-21mm-nek hívják.
Azért olyan iszonyatosan drágák a Leica obik, mert ezek is kézzel készülnek, rendkívül szigorú toleranciahatárok betartása mellett. Leica obinál nem lehet hallani gyártási szórásról, mint egy Canon, vagy Nikon vagy akár egy Voigtländer obi esetében. A Canon válasza a gyártási szórásra a microfocus adjustment funkció bevezetése volt a gépvázakban. A Leicákban nincs ilyen, ott minden egyes darab tökéletes. Sosincs holtjátéka a fókuszgyűrűnek (még 20-30 év eltelte után sem), nem kotyog az obi a bajonettben, ellenben ezek egy DSLR obi esetében sok esetben normális jelenségnek mondhatók.
Sokan mondják, hogy a Leica obi a Leica-fotó szíve és lelke. Meglehet, de még egy használt Summicron 35/2 is 1000 Euro fölött van, pont annyi, mint maga az M8. Egyébiránt épp ez tetszik a rendszerben. A top-end Leica obik még ma, 20-30 évesen – megkíméleten – is annyiba kerülnek, mint amennyiért vették őket. Iszonyatos módon tartja az értékét ez a technika, a filmes vázak szintúgy, a digi gépek nyilván már kevésbé időtállóak, de ezek is jobban tartják az árukat mint bármelyik DSLR vagy MILC. Ami azért nem egy utolsó szempont. Az ember kiad egy valag pénzt egy top-utolsó kamerára, ami 1-2 év alatt többszázezer forintot veszít az értékéből, sz.rért-h.gyért eladja, majd ismét kiadhat egy valag pénzt egy újra. Itt is ki kell adni egy valag pénzt, de 1-2 év múlva ugyanúgy egy valag pénzért el lehet adni. Nekem ez fontos szempont volt, mert a gépet hobbi használatra vettem. Egy DSLR munkagép, megtermeli az árát, az nem érdekel annyira, az üzlet. De egy hobbi gép, ami emlékképeket termel és nem pénzt, az azért jó ha picit kevésbé amortizálódik. A Fuji X-E1 tavaly ilyenkor 270ezer Forintért ment itthon 18-55-ös obival, tavaly ősszel már csak 175ezerért lehetett eladni ugyanígy. Fél év alatt 100ezer Forintot esett az ára a szettnek. Ehhez képest a Leica M8-at 2006-ban mutatták be, 4200 Euro volt az ára (mai áron kb 1,3mio Ft), ma, közel 10 év elteltével még mindig 1500-1600 Euro áron mennek, tehát ennyi idő alatt esett vissza az ára valamivel kevesebb, mint a felére, rossz esetben harmadára, ha egy-egy aukción sikerül kifogni egy darabot 1100-1200 Euroért. Ehhez képest a vele közel egyidős (idén 10 éves) Canon EOS 5D került kb 3200 Euroba (közel 1mio Ft) amikor elstartolt, ma mennyiért lehet venni? 120-150ezer Ft-ért? Ebayen 240-260 Euroért mennek, tehát az induló ár tizedére esett vissza az áruk. És sajnos azt kell mondjam, hogy a MILC gépek ilyen szempontból még rosszabbak, mint a DSLR-ek, még kevésbé tartják az árukat. A további miértekről a korábbi cikkemben értekeztem.
És hogy milyen a Leica M8?
Hozza az elvártat. Kávét nem főz, az építési minősége valóban kifogástalan, ahogy az objektív is amilyen pici, olyan nehéz. Hiába, valami vagy könnyű, de műanyag és nem kelt annyira minőségi érzetet, vagy full-extra, hideg fém és üveg, minden megmunkált, de akkor meg nehéz. Kompromiusszumos, de azért ezen gép esetében nem olyan vészes.
Az egyik legnagyobb meglepetést az ISO-skála okozta, több szempontból is. Odáig képben voltam hogy ISO160-2500-ig megy. De hogy 5 lépésben? Igen, a választható ISO értékek 160, 320, 640, 1250 és 2500. Azt is mondják, hogy ez valójában 200, 400, 800, 1600 és 3200-nak megfelelő érték. Hogy miért írnak mégis kevesebbet, nem tudom, nem jártam utána. Mindenesetre meglepett, hogy ennyi az össz választás, de különösebben nem érdekel, nekem a DSLR-ek is úgy vannak beállítva, hogy csak egész ISO értéket lehessen választani. A Leicán az ISO2500 már igencsak kompromisszumosan használható, ott már sávosodik és elég zajos, csak végszükség esetére jó. De az is igaz, hogy a 35/1.4-es obival (ami a régebbi Canon 1D-khez hasonló méretű APS-H szenzor miatt ekvivalens 45mm) és azáltal hogy a gépben nincs rezonanciát okozó tükörmozgás, eddig akármilyen körülmények között próbáltam a masinát, ISO640-nél feljebb nem kellett tolni, és 1/15s záridőt is sikerült többször kitartani berázás nélkül (oké, mozgó témánál ez nem segít). 640-en pedig még nagyon szép, használható képe van.
Mintafotót nem sokat csatolok, meg is mondom miért. A géphez még várok egy ún. IR Cut szűrőt, ami sajnos az M8 típusoknál közelezően használandó. Történt ugyanis 2006-ban, hogy a Leicának ott volt az M7 filmes gépe, ebből csinálták a digitálisat, úgy, hogy a filmsík helyére betették a CCD szenzort. Az kell tudni, hogy a távmérős gépekben nagyon mélyen ül az objektív, ezért nem volt túl sok hely a szenzornak. Az akkori technológiával emiatt csak egy vékony infraszűrőt tudtak a szenzor elé rakni (még AA szűrő sincs benne), ami – mint kiderült – nem volt elegendő az infrafény rendes kiszűréshez, ezért a Leica M8-ak sokkal érzékenyebbek az infra fényre, mint bármilyen más digitális gép. Ez abban jelentkezik, hogy hajlamosak a fotók magentás színvilágba elmászni, enyhe mértékben az egész kép, a bőrtónusok picit jobban, a fekete színű, ember által készített textil-anyagok pedig nagyon durván. A finom eltolódásokat utómunkában még lehet korrigálni (RAW esetén, ha JPEG-ben fotózunk akkor a kamera próbálja picit korrigálni több-kevesebb sikerrel), de ha például van egy fekete gyöngyvászon táska (vagy amit a hétvégén megtapasztaltam, sötétkék polárpulóver), mellette egy lilás kendő, akkor nagyon macera úgy korrigálni a képet, hogy a táskáról leszedjük a lilás elszíneződést, de a kendő ami valóban lila volt, az is maradjon. Erre egyetlen megoldás létezik, ha az objektívre egy infrafényt kiszűrő (IR Cut, ld. képen fent) filtert rakunk, ami helyrerakja a képeket és tökéletesen működik a rendszer.
Infrába eltolódott bőrszín (lenyugvó nap besütött a szobába), ezt még utómunkában lehet korrigálni.
Az egy dolog, hogy a Leica 2007-ben ezt ingyenesen felajánlotta minden M8 tulajnak, de az a durva, hogy így 9 év után még nekem is felajánlják, ugyanis mikor beregisztráltam a Leica weboldalára a géppel, egyből felajánlotta a rendszer, hogy ingyen kaphatok két darab tetszőleges méretű Leica UV/IR Cut szűrőt, amit ingyenesen el is postáznak nekem. Egy ilyen szűrő egyébként B+W márkában 20ezer Forint körül van, Leica logoval pedig 25-27ezer Ft, szóval kapásból felajánlottak cirka 50ezer forint értékű szűrőt nekem, mint a második (vagy ne adj Isten harmadik) tulajnak.
Még annyit hozzátennék a Leica supportról, hogy itt azért picit más a hozzáállás a vásárlóhoz, ahogy hallottam. A Leica M gépekre ugyan két év gari van, de ez a széria annyira a márka presztízstermékének számít, hogy a szervizben sok esetben ingyenesen javítják a jótállási időn túl is, amennyiben olyan hibára derül fény, ami gyári hiba és nem a felhasználó hanyagsága okozta. Ezt csak hallottam (igaz első kézből), és azért bízom benne, hogy a megtapasztalásig nem kell eljutni. A javítás egyébként minden esetben a wetzlari gyárban történik, nincsenek országonként kihelyezett szervizek. A felhasználó választhat, hogy maga küldi ki Németországba javíttatni a készülékét, vagy leadja egy Leica-kereskedésben és ők küldik ki. Itthon a fő márkaképviseletet egyébként a Leitz Hungária végzi, akik épp most nyitják a budapesti, exkluzív Leica Boutique-ot. Ez egy prémium bemutatóterem lesz, ahol még a bútorok is Leica gyártmányúak.
Egy a bibi, hogy sajnos nem tudok mit kezdeni a Leica szűrőkkel, ugyanis a Leica obik szűrőmenete 0,5mm menetemelkedésű (így a Leica szűrőké is), a Voigtländeré (meg a legtöbb más obié) 0,75mm, emiatt nem tudom felcsavarni őket. Nem volt más választás, mint rendelni egy B+W-t, szerencsére találtam tizenpárezerért 20 helyett. Na ezt várom most, ugyanis a magentás eltolódást én is tapasztalom, leginkább délutáni napfényben, borús időben illetve halogén lámpa fényénél. Neonnál, energiatakarékosnál és 5500K-es fehér fénynél nem tapasztalható. Előnye, hogy így a sötét anyagokon több részlet látszik így, ami fekete-fehér konvertálás esetén kifejezett előny (az asztro- és infrafotózás vonalról nem is beszélve), gyakorlatilag bizonyos fényeknél nagyobb a dinamikatartománya a kamerának, mint szűrővel.
A másik nagy meglepetést a kamera zárhangja okozta, konkrétan eldobtam az agyamat tőle. A marketingszövegekben nem győzték kihangsúlyozni, hogy az újabb típusokban mennyivel halkabb a zár. Gondoltam magamban, hogy a hangos, jó kis csattanós zár engem nem zavar, sőt jobban is tetszik mint egy néma MILC. Aztán elkattintottam az M8-at, a zár csattant is, de utána jött a móka-kacagás. A gép olyan hangot ad, mintha elektromotorral továbbítana egy filmkockát! Mint kiderült a zárredőnyt rugó húzza le (ez csattan) aztán elektromotor húzza vissza, szépen lassan, ez berreg. Egy későbbi firmware frissítéssel e kettőt el lehet választani egymástól, ez a diszkrét mód, amit arra találtak ki, hogy exponáláskor kattan a zár (erre senki nem figyel fel, ha mondjuk streetfotózunk), de az expogombot nyomva tartjuk és van időnk továbbsétálni vagy eldugni a kamerát a kabátunk alá, ekkor engedjük fel a gombot és ekkor berreg a zárfelhúzó. Nem tudom, nekem tetszik, annyira retro, de van aki szerint ez vér ciki megoldás. Netes videók alapján az újabb típusok halkabbak, de a hang típusa nagyjából ugyanez.
Kereső, távmérő. Na ezt még szokni kell. Eleve azt szokni kell, hogy nem az egész keresővel komponál az ember, hiszen a 35mm-es (ekv. 45mm-es) obi képkerete beljebb van. Ez egyrészt jó, mert látjuk a teret, a mozgást a képhatáron kívül, így egy képbe belépő alany esetén jobban rá tudunk készülni a képre, másrészt szokatlan, hogy nem teljes keresőképpel komponál az ember, hanem egy kerettel. Bele se merek gondolni mennyire fura lehet egy 50-es meg egy 80-as, ne adj Isten egy 135-ös obi képkeretével komponálni, utóbbi már csak a keresőkép középső 10%-a kb. Ilyenkor már jó a CMOS szenzoros Leica M, mert arra lehet elektronikus keresőt rakni, ami azt mutatja, amit az objektív lát. Dehát egy ilyen gép pont a távmérős kereső miatt bájos. És akkor azt még nem is említettem, hogy egy hosszabb objektív akár a keresőkép közepéig is belóghat a képbe. A távmérős obikra egyébként rendszerint napellenzőt is speciálisat terveznek, melyek lyukasztottak (angolul vented a nevük), így kevesebb képet takarnak ki a keresőből, hiszen a lyukon át lehet látni.
Leica M8 kereső (az újabb, fullframe M-ek esetében mások a keretek). A képen látható gyújtótávolságok nem ekvivalens értékek, szorozni kell őket 1,33-mal
A távmérő valóban nagyon pontos, de szokni kell. Az elején az ember még tekergeti a fókuszgyűrűt össze vissza, gyenge fényben még nehezebb a két szellemképet összepasszintani, de azért nem lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy meg lehet szokni a rendszert, az előző cikkemben posztoltam egy videót, ahol azt mondják úgy fel lehet fejleszteni ezt a tudást, hogy a gyorsasága vetekszik egy autofókusszal. Nyilván minél nagyobb a mélységélességünk, annál kevésbé kell pontosan passzintani a két szellemképet egymásra, hiszen ha nem pontosan fedik egymást, az élességi síkban még úgy is benne lesz a témánk.
Egy dologra nagyon kell vigyáznunk egy ilyen gép esetében, az a kereső üvege. Egy normál fényépezőnél már megszoktuk, hogy ne érjünk hozzá az objektív frontlencséjéhez, mert ujjlenyomatos lesz, ám egy távmérős gépnél a kereső ablakára sem árt ügyelni. Ha az ujjlenyomatos lesz, az a kész képre nyilván nem lesz hatással, de a gép használati élményét nagyban rontja, ha egy összetapizott keresőn át kell kukkolnunk. Kb olyan mint amikor a napszemüvegünk van összetaperálva. Zavaró ha a kereső képe fátyolos, kontraszttalan és felüdülés ha megtöröljük és újra rájövünk, hogy milyen szép. :D
Az APS-H szenzor és a 35/1.4-es obi abszolúte hozza azt a látványvilágot, amit vártam, nagyon szépen mossa a hátteret és az, hogy a Voigtländer nem annyira éles, mint a Leica obi, az meglehet, de DSLR mércével mérve még ez is nagyon jó (gondolom a Leica meg brutál). Azért ne feledjük, hogy ez egy egyszerű manuális objektív, mégis 180ezer Ft, tehát olyan nagyon vacak nem szabad hogy legyen. Szóval nincs hiányérzetem, az obi ugyan valóban torzít, de pont annyira, mint a Canon 50-esei, ezt meg egyszerű korrigálni utómunkában. Mondhatni már megszoktuk.
A Leica M8-cal való fényképezés nem egy VillámGéza tevékenység. A gép viszonylag gyorsan bekapcsol ugyan és komolyabb, észrevehető zárkésleltetés sincs, de még egy gyors SD kártyával sem lehet rávenni, hogy kapokodjon. Van rajta sorozat mód, de annyira lassú, hogy kb ugyanaz mintha én magam nyomnám egymás után az expokat, továbbá az expo utáni képvisszanézés is türelemjáték. Igaz az előnézeti képet egyből beadja a gép, de abba nagyítani nem tudunk. Várni kell kb 6-7 másodpercet az expo után, mire a gép megírja a kártyát, utána tudjuk úgy visszanézni a képeket, hogy belenagyíthatunk illetve váltogathatunk köztük. Olyan durva a helyzet ilyen szempontból, hogy egy 5-6 képes sorozatlövés után cirka fél percet(!) kell várni, hogy visszanézhessük a képeket. De mondom mégegyszer egy gyors előnézeti képet mindig látni fogunk az expo után (ezt be is állíthatjuk, hogy 1, 3, vagy 5mp-ig vagy a következő expoig mutassa a gép), de ha ez a kép eltűnik, akkor az újbóli visszanézéssel és belenagyítással meg kell várunk míg ráírja a gép a kártyára az adatokat. Mivel Sandisk Extreme Class 10-es SD kártyát tettem bele, valószínűleg nem a kártya sebessége a szűk keresztmetszet. :D
Igazi átgondolós, megfontoltan fotózós gép ez. Nem is véletlen, hogy a legtöbb használt Leica M-ben 10.000 alatti exposzám van, ahogy ebben is négyezer valahányszáz volt, mikor megvettem (kiolvasható a szervizmenüből kéremszépen!). Itt átgondolja az ember expozíciós értékeket (jóllehet van benne auto-ISO és rekeszprioritás üzemmód is), átgondolja a mélységélességet, az ISO értéket nem sokat babrálja mert gyorsmenüből érhető el csak. Lassabb a fókuszálás, lassabb a képvisszanézés. Egyelőre tetszik, meglátjuk majd, hogy meddig.
Hamarosan lesz majd komolyabb teszt is, de egyelőre még barátkozom a géppel és az obival, lakáson kívül eddig sajnos nem volt módom sokat használni.
