Néhány szót írnék a Sony méltán híres fullframe szenzorral szerelt a7 szériájáról, mert elég sokan emlegetik mostanság, csak épp nem biztos, hogy tisztában vannak vele: ezek a gépek sem tökéletesek, mégha azt is hiszik páran.
Már napi szinten futok bele az alábbihoz hasonló kommentekbe:
- Ha a Nikon D5 az egymilliós ISO-n kívül nem mutat semmi újat, akkor bye-bye Nikon, hello Sony.
- Ha a Canon a következő gépnél nem szedi össze magát dinamika ügyben, akkor eljött az idő, hogy Sonyra váltsak.
- Egy dolog tart vissza attól, hogy most rögtön Sonyra váltsak, az a rengeteg pénz, mit objektívekbe eddig beleöltem.
És még sorolhatnám ezeket napestig. Úgy tűnik, hogy a legújabb Sony a7R II, a7 II meg a7S masinák jelenleg a megváltók. Mindenki ódákat zeng róluk, hogy milyen frankó a dinamikatartományuk, milyen zajmentes képet produkálnak ISO csilliárdon, stb. Már-már ott tartunk – ilyet is hallani néha -, hogy hülye aki még ma is DSLR-t vesz és nem MILC-et. Ez most nem egy DSLR vs. MILC poszt lesz, hanem az egekig magasztalt Sony a7 néhány negatívumát kívánja megvilágítani, pusztán csak azért, hogy helyére tegyük a dolgokat.
Egyet leszögeznék: ezek bitangjó gépek! Szó se róla. Sőt, bizonyos esetekben munkajellegű használatra is alkalmasak. Csodás képük van, nem rossz a fókuszrendszerük sem, picik és könnyűek, és remek Zeiss optikákat lehet kapni hozzájuk. De azért itt is igaz az, hogy nem minden arany ami fénylik, ugyanis ha jobban utánajárunk ezeknek a masináknak, nem csak egy tesztet olvasunk el, hanem többet is, ne adj Isten valami hozzáértő elemzését böngésszük végig, kiderülnek az alábbi problémák, melyeket az új Sony a7R II sem oldott még meg, legyen akármilyen jó gép is.
1. Veszteséggel tömörített RAW formátum
Amikor ezt a szakma először meghallotta, csak nézett, mint a lukinyúl. A RAW azért raw, mert nyers formátum. Tiszta adat a szenzorról. Még csak nem is kép, a feldolgozást követően válik képpé. A legtöbb fényképezőgép tömöríti a RAW-t, többnyire LZW módszerrel a kisebb helyigény miatt (nem minden gép, pl a 15 megapixeles Fuji X-E1-emnél minden RAW fájl egységesen 24.94Mb volt, ez azt jelenti, hogy nem tömörít a gép), ez a tömörítés azonban veszteségmentes. Ezzel szemben a Sony a7R veszteséggel tömöríti a RAW fájljait, ami egészen elképesztő húzás a gyártó részéről (veszteséges tömörítést eddig csak JPEG képeknél láttunk, mind a RAW, mind a TIFF, mind a PNG, mind pedig a BMP formátumok tömörítetlenek vagy veszeteségmentesen tömörítettek). Egy interjúban a Sony mérnökével egy erős “talán”-t kaptunk, meg ígérgetést, azzal a szöveggel, hogy tudnak róla, tisztában vannak vele, hogy ez így nem az igazi és megpróbálnak valamit kitalálni a megoldásra, ami esetleg egy firmware frissítésben érkezik. Ám egyelőre semmi konkrétum.
Mit eredményez a veszteséggel tömörített RAW? Poszterizációt. Az alábbi kép a Dpreview.com-ról származik, egy a7S-ből jöttek (12 megapixel), jól látható rajta a pixelek “szétesése” a kontrasztos területeken.
Eredeti kép (Forrás: dpreview.com)
Kivilágosítva már látszik a poszterizáció a kontrasztos részeken:
A poszterizáció mellett megfigyelhetünk lépcsőzetes átlós vonalakat is, ami szintén nem csúcsinőségű képfeldolgozásra vall.
Ez így valljuk be professzionális felhasználáshoz azért nem elég. Lehet, hogy a felhasználók többsége ezzel sosem fog szembesülni persze, bár a Dpreview-n azt írják, hogy ha JPEG-ben fotózunk és a dinamikatartományt növelő DRO funkciót “Auto”-ra állítjuk (kivilágosítja az árnyékos részeket), akkor utómunka nélkül is kijön a hiba.
2. Kompromisszumos AF
A régi Sony a7R-ben csak kontraszt alapú fókusz volt és többek szerint is lassú volt. Az új a7R II-t úgy reklámozzák, hogy bitangjó már a követőfókusza, felismeri a témát és követi, és végre eljött az idő, hogy a kontraszt alapú AF mellé betették a fáziskülönbség elvű fókuszt is (emiatt pl elég jó eredménnyel használja a ráapplikált Canon obikat is, erről is szóltak cikkek mostanság). Követő fókuszban még simán meglehet, hogy a MILC-ek a közeljövőben leverik a DSLR-eket, mivel utóbbiak egy különálló, kisfelbontású RGB szenzort használnak a fókuszálásra, melyre a fénynek csak egy része jut, ezzel szemben a MILC gépeknél a képérzékelő maga szolgálja ki az autofókuszt a rendelkezésre álló összes fénnyel, így innentől csak prociteljesítmény és ügyes algoritmus kérdése az, hogy nyerjen a MILC.
A probléma viszont akkor kezdődik, ha besötétedett. Ekkor ugyanis a kontraszt alapú AF már gyengélkedik, persze mondhatnánk, hogy az új a7RII-ben van fáziselvű AF is, de sajnos van egy rosszhírem: gyenge fényben a szenzorra épített fázisdetekciós AF a kis Sonyban feladja a harcot, automatikusan kikapcsol és a gép teljes egészében átvált kontraszt alapú AF-re, így jön az élesség vadászat. Ezt sem én mondom, hanem a Dpreview szakembere. Gyenge fényben emiatt nagy eséllyel nyűglődni fogunk a Sony gépével.
3. Akkumulátoridő
A MILC gépek nem igazán bírják a strapát. A DSLR gépek csak akkor “küldenek delejt” a szenzorra, amikor az expozíció történik, a MILC gépek a LiveView/EVF miatt folyamatosan áram alatt tartják. Ez jobban eszi az akksit. Ehhez jön még hozzá, hogy a MILC gépek kisebbek így kisebb akku is kerül beléjük. Eredmény? Egy feltöltéssel ritkán haladja meg a 300 expót bármelyik MILC. Az a7R II történetesen 290-et tud CIPA szabvány szerint. Ezzel szemben egy átlag DSLR 3000 expót simán ellő egy feltöltéssel, a pro-level tükrösök 5-6000-et is. Ha valaki a7R-rel akar dolgozni, bizony betankolhat 8-10db akksival adott esetben, és baromi kényelmetlen lesz munka közben egyfolytában cipelni és cserélgetni őket. Ha beszerzünk a géphez egy portrémarkolatot, akkor megduplázzuk az akkuteljesítményt, de még az az 500-600 expo is igazából édeskevés.
Ezeket mindenképpen vegyük figyelembe tehát, ha azon agyalunk eldobjuk-e jelenlegi DSLR cuccunkat és belevágjunk a Sony rendszerébe.
