Egy picit beleástam magam ebbe a dinamikatartomány témába, és meglepő dolgok derültek ki. Ami tulajdonképpen mégsem meglepő, mert eddig is tudtuk…vagy sejtettük, de nem akartuk elhinni annyira. Igen, az hogy a Sony-Nikon koprodukció jobb, mint a Canon. Aztán kiderült, hogy a többiek is. Aztán az is kiderült, hogy mennyivel és nagyjából az is, hogy kamuzik-e a DxO vagy sem. Aztán az is kiderült, hogy a Canonnál van még remény és bíztatóak a jelek, hogy összeszedik magukat. Sőt az is kiderült, hogy a Pentax 645Z középformátum mennyire jó. Na lássuk szépen sorban…
Az egész azzal indult, hogy olvastam egy cikket a neten arról, hogy bár hivatalosan még nem publikálták, de a Pentax 645Z középformátumú gép (melynek szenzora állítólag megegyezik a Hasselblad H5D-50c-vel és a Phase One IQ250-nel) kapta az eddigi legjobb pontszámot a DxO Mark tesztjein, ami 101 pontot jelent. A sorban következő gép a Sony A7R II, ezt követi a Nikon D810, majd a Sony RX1 R II fullframe-kompakt (aminek a tesztjében található ez a táblázat) és végül a Nikon D800E. A Pentax 645Z DxO adatlapján egyelőre Preview szöveg szerepel, ami azt jelenti, hogy még nem tesztelték, de az alábbi (Sony tesztben szereplő) táblázatban elárulták magukat:
DXO Sony-szenzor top5
Érdekes megfigyelni azonban, hogy hogyan nyert a Pentax, ugyanis színmélység tekintetében (Portrait) csak a negyedik helyezést éri el 26 bites teljesítményével. Csak a miheztartás végett ez valójában második-harmadik-negyedik helyezés holtversenyben, az első ugyanis a Phase One IQ180 80 megapixeles középformátumú kamera 26.5 bittel, 26 bittel a második helyen holtversenyben a Pentax 645Z, a Phase One P65+, és a Sony A7R II. A valós harmadik-negyedik helyezett 25.8-cal a Sony RX1R II és 25,7-tel a Nikon D810. A Phase One IQ180 egyébként egy fullframe középformátum (tehát nem croppos KF mint a Pentax, Hassy H5D-50c vagy a Phase One IQ250), 16bites, és 2011-es kiadás, a Phase One P65+ pedig ugyanilyen csak 2008-as! Tehát öregróka. Hogy a legújabb Hassyk és Phase One-ok hogyan teljesítenek azt sajnos nem tudjuk mert nem tesztelte őket a DxO, a Pentax 645Z volt hosszú ideje az első középformátumú kamera amit teszteltek (bár ez se publikus még teljesen).
Na szóval színmélységben a Pentax ugyanazt tudja kb mint a top Sony mirrorless és a top Nikon DSLR. Menjünk tovább a dinamikatartományra (Landscape). Itt is csak második a Pentax 645Z a 14.7 FÉ dinamikájával, első helyen a Nikon D810 van 14,8-cal (ezek egyébként bagatell különbségek), harmadik helyen a Nikon D7200 14,6-tal (APS-C szenzorral!!!), negyedik helyen a Nikon D750 14,5-tel. A Sony A7R II konkrétan csak a 18. helyen kullog 13,9 FÉ-es eredményével, még elődje a Sima A7R is megelőzi 14.1-es eredményével. Node nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Pentax végső soron csak a 4505-ös ISO eredményével (Sport) tudott elhúzni a többiektől, hiszen itt az eddigi legjobb teljesítményt a Sony A7S érte el 3702-es értékével (itt is érdekes, hogy az A7S II, ami jobb kéne legyen, csak 2993-as eredményt ért el, ami azért lényeges különbség). Ehhez képest valóban nagy ugrás a Pentax 4505-ös eredménye, amit persze betudhatunk annak, hogy nagyobb szenzor, nagyobb pixelek, több fény, jobb jel-zaj arány, ergo jobb ISO teljesítmény, mint a kisebb szenzoros gépek esetén.
Ezt az ISO eredményt úgy számolja a DxO, hogy 30dB jel-zaj arányt (SNR – Signal-Noise Ratio) szab meg, ami még kiváló képminőséget biztosít 9FÉ dinamikatartomány és 18bit színmélység megtartásával. Azt mérik, hogy meddig lehet tolni az ISO-t egy kamerán ahhoz, hogy még megtartsa ezt az SNR szintet. A Pentax 645Z esetében ez ISO 4505, vagyis eddig tolhatjuk az ISO értéket, anélkül hogy különösebben romlana a képminőségünk. Összehasonlításképpen a Nikon D750 ISO 2956, a Canon 5D Mark III ISO 2293, az 5D Mark II ISO 1815. Nyilván ilyen értékek nincsenek a gépeken, tehát kerekítenünk kell a valós ISO értékekre, amit a kamerán be tudunk állítani.
Lényeg a lényeg tehát, hogy a Pentax 645Z csak ISO-ban tud elhúzni, színmélység és dinamikatartomány terén ugyanott van, mint a top Sony és Nikon gépek. Ami durva. Izé, annyira nem is durva, merthogy a Pentax 645Z azért olyan olcsó a többi középformátumhoz képest, mert csak 14bit-es RAW-t gyárt (mint a top Canon, Nikon, Sony stb DSLR-ek és MILC-ek), míg az “igazi” középformátumok (Hassy, Mamiya-Leaf, Phase One) 16bit-est. Eme handycap miatt a Pentax ugyanolyan rendszerű, mint a top DSLR-ek és MILC-ek csak épp nagyobb a szenzora, ami az ISO-ra jó hatással van (meg persze a mélységélességre, meg persze az optikai minőségre, diffrakcióra és még sorolhatnám, de most nem ez a téma). Mivel ez most nem egy Pentax cikk akart lenni, ezért nem megyek tovább, de elgondolkodtató, hogy érdemes-e megvenni a gépet, hiszen papíron alig tud többet, mint a top Nikon/Sony fullframe gépek. Valós összehasonlítás sajnos nem sok van egyelőre, a Canon 5Ds-sel találtam 645Z összehasonlítást párat, lévén hogy mindkettő 50 megapixel, ott az jött ki, hogy a Pentax képe kevésbé kontrasztos, kevésbé harsány, kevésbé élesített, mint az 5Ds. Pedig nyers RAW fájlt néztek, de mégis mintha a Canon fájljain már lenne egy adag kontraszt, clarity és élesítés húzva, a Pentax KF képe sokkal kifinomultabb.
Nadehamárszóbakerült…hol van itt a Canon???
Hát ez az! Leginkább sehol. ISO-ban azért nem rosszak a konkurenciához képest ezt tudjuk. Vegyük most elsősorban a dinamikatartományt, merthogy az átlag usernek ez tűnik fel, a színmélység talán kevésbé, hiszen a legtöbbünk azért sRGB monitort használ, netre publikál, nem spilázza túl a színmenedzsment kérdést. De az, hogy az elrontott képeket, vagy kontrasztos témáknál az árnyékokat mennyire lehet büntetlenül felhúzni, esetleg a kiégett részeket visszahúzkodni, az mindenkinek feltűnik. A DxO tesztekben elég furcsa eredmények jönnek ki. Szerintük a Canon az átlag 12FÉ-es dinamikatartományával a sereghajtók közé tartozik és egészen elképesztő fényképezőgépek előzik meg. Nem csak a fullframe top Nikon és Sony gépek, de APS-C Sonyk és Nikonok, mitöbb Samsungok, Fujik, sőt még 4/3 szenzoros Olympusok, Panasonicok, sőt 1″ szenzoros Sony kompaktok is megelőzik. Na álljunk meg egy szóra! Ennyire??? Tényleg szentírás, amit a DxO mond? Nem feltétlenül. Egyrészt sokan vádolják őket részrehajlással, túlzással és ahogy mondani szokás nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. De a trend sajnos valós, a Canon gépek gyengék ilyen téren.
Fontos azonban tudni, hogy a VALÓS dinamikatartomány mérése és összehasonlítása nem merül ki egyetlen mérőszámban és azok összehasonlításában!
Először is megkülönböztetünk teljes és használható dinamikatartományt.
A teljes dinamikatartomány egy majdhogynem elméleti érték, a képünkön lévő legsötétebb és legvilágosabb pont közötti fényérték különbséget mutatja azzal a feltétellel, hogy van még képrészlet a sötét és a világos részen is, nincs clipping, tehát a sötét még nem bukik be részlettelen feketébe, a világos pedig nem ég ki részlettelen fehérre, vagyis ha elkezdjük visszahúzkodni, akkor képrészleteket nyerhetünk vissza belőlük. A teljes dinamikatartomány azonban nem foglalkozik azzal, hogy milyen áron nyerünk vissza részletet. Ha az árnyékot még fel tudjuk húzni de full zajos lesz az egész, azzal nem megyünk sokra. Megjegyzem, hogy a DxO ezt a teljes dinamikatartományt méri, alap ISO értéken, ahol ez az eredmény a legjobb. Ahogy emeljük az ISO értéket, a dinamikatartomány egyre romlik, de a DxO ezt már nem nézi.
A fentiek miatt létezik olyan, hogy használható dinamikatartomány, amit sokkal inkább a bőrünkön érzünk. Ez az a FÉ tartomány, ahol még viszonylag büntetlenül tudjuk felhúzni az árnyékokat különösebb zajosodás nélkül. Jobb helyen ezt még átlagolják is, hiszen – mint említettem – az ISO növelésével a dinamikatartomány romlik, márpedig mi fotósok nem csak ISO100-at használunk és bizony gép és gép között nagy különbségek akadnak ha elkezdjük emelni az ISO értéket. A Nikon és Sony páros például alap ISO-n magasan veri a Canonokat dinamikában, de ha elkezdjük emelni az ISO-t, akkor a Canon utoléri a Nikonokat, tesztek szerint olyan 800-as ISO környékén. De elég csak két Nikont összehasonlítani, alap dinamikában a D810 és a D4s nagyjából pariban van, tán asszem’ a D810 picit jobb is, de az ISO-t emelve a D4s elhúz a D810-től. Ezt egy olyan tesztoldalon írják, ahol a DxO-tól eltérően használható dinamikatartományt mérnek és az eredményt ISO 100 és 6400 között mérve átlagolják. Ez történetesen a Camerastuffreview.com nevű oldal, melynek toplistája súlyozva átlagolt, használható dinamikatartomány szerint rendezve az alábbiak szerint alakul:
Forrás: Camerastuffreview.com
Ebből is látszik, hogy a helyzet azért némileg árnyaltabb, de a trend valós: a Sony A7R II valóban elég brutál, de például a top Nikonokhoz képest csak 0,8-1FÉ a Canon lemaradása. A Canon 5Ds nincs a toppon márkán belül, de ne feledjük, hogy több mint kétszer akkora felbontása van ugyanakkora szenzoron, mint az őt megelőző Canonoknak, így a lemaradása nem olyan vészes. Ugyanez az oldal egyébként azt állítja, hogy a szenzorméret és a pixelszám nem minden, meglehetősen sok múlik azon, hogy mennyire új technológiáról beszélünk, akár még egy AA-szűrő elhagyása is befolyásolja a dinamikatartományt.
Az igazán húsba vágó teszt viszont a DPreview.com-é.
Ők ugyanis nem számokat mutogatnak, hanem mintafotókat, ráadásul egészen trükkös módon. Én a Canon 5Ds R “In Fine Detail”-review-jából bukkantam rá erre a tesztjükre, ennél a gépnél ugyanis máshogy csinálták a dinamikatartomány mérést, mint az egyéb tesztjeikben. Az összehasonlításban nem is szerepel az összes létező gép, de a legtöbb Nikont, Sonyt, Canont, és néhány egyéb MILC-et megtalálunk benne, sőt az új Leica Q-t és Leica SL-t is. Ők két összehasonlítást csináltak, az egyik az Expozíció Terjedelem (Exposure Latitude), vagyis maga a dinamikatartomány, a másik az ISO Állandó (ISO Invariant), ami az ISO emelését is figyelembe veszi. Azért húsbavágó a dolog Canon tulajok számára, mert itt aztán face-to-face láthatjuk, hogy mennyire le van maradva a Canon.
Az első, Exposure Latitude teszben annyit csinálnak, hogy a kamerát ISO100-on hagyják (ahol ugye a legjobb a dinamikatartomány), készítenek egy helyes expozíciót alapképnek, majd egyre rövidebb záridőkkel fotóznak, egyre sötétebb képet kapva ezzel, amit aztán utómunkában felhúznak az alapkép szintjére. Ebből következően ugye minél sötétebb képet kell felhúzni normálra, annál zajosabb lesz az eredmény. Egészen +6 FÉ felhúzásig elmennek, a Canon gépek 3-4FÉ-ig tartják magukat, de 5-6-nál elvéreznek. Ezzel szemben a Nikonok, Sonyk, de még a Fuji és az új Leica SL is remekel, 5-6 FÉ push meg se kottyan nekik. Ha nem látom a saját szememmel el sem hiszem.
Canon 5DS R Exposure Latitude teszt (dpreview.com)
Nikon D810 Exposure Latitude teszt (dpreview.com)
Fujifilm X-T10 Exposure Latitude teszt (dpreview.com)
Láthatjuk, hogy itt többnyire árnyékfelhúzásról van szó, ennek az az oka, hogy a mai digitális gépekkel célszerű csúcsfényre exponálni és inkább az árnyékokat felhúzni utómunkában. Film esetén fordítva volt, hiszen a több fényt kapott nyersanyag fedettebb volt, több részletet lehetett belőle kihozni, mint a “vékonynak” titulált sötét részekből. Egyesek ennek ellenkezőjét állítják, miszerint a sötét részek zaja miatt nem szabad csúcsfényekre exponálni a digitálissal, ez azonban csak azért van, mert korábban a digitális gépek sokkal zajosabb képet generáltak. A most részletezett tesztekből látszik, hogy ez már közel sem így van és célszerű csúcsfényekre exponálni.
Azt is kérdezheti a kedves Olvasó, hogy ki az aki 6 FÉ-kel elrontja az expót és mi az értelme egy képet 5-6 fényértékkel húzkodni. Erre azt mondom, hogy vonatkoztassunk el most a képek elrontásától. A való életben, főleg napsütésben vagy épp egy szobában ablaknál gyakorta előfordul, hogy nem hogy 5-6, de 12-14 FÉ különbség van a fényes és az árnyékos területek között. Ha itt az expozíciónkat a fényes részekre optimalizáljuk, hogy azok ne égjenek ki, akkor az árnyékos részeink esetében simán előfordulhat, hogy 5-6 FÉ-et fel kell húzni őket, hogy látszódjon valami. Egyszóval nem ördögtől való dolog ez.
A DPreview tesztelői azonban itt nem álltak meg, mert azt mondják a képzaj két részből tevődik össze, az egyik a shot noise, a másik a read noise. Ennek sajnos nem tudom a magyar megfelelőjét, de a lényeg az, hogy a shot noise az alap képzaj (UPDATE: azóta felvilágosítottak, hogy ezt hívják sötét zajnak), a read noise pedig az ISO emelésből fakadó kiolvasási képzaj, és ezt ők úgy gondolták elkülönítik, kiszűrik a read noise-t, hogy kiderüljön mennyire jó alaphangon a szenzor, és kiderüljön mi az, amit csupán csak a jó ISO teljesítmény old meg. Ennél az esetnél a módszer az, hogy az alapkép 6400-as ISO értéken készül, majd egyre mennek lefelé ISO-ban, egyre sötétebb képet kapva ezzel, amit utómunkában visszahúznak ISO6400-nak megfelelőre. Tehát egyre kisebb ISO-val készült képet húznak fel egyre jobban. A legutolsó állomás az ISO 100-on készült kép, amit +6FÉ-kel húznak fel 6400-nek megfelelőre. A DPreview azt mondja, hogy egy jófajta, nagy dinamikatartományú szenzor esetében nem szabad, hogy számottevő különbség legyen e képek között. És láss csodát, íme a Canon 5Ds R, a Nikon D810 és a Fuji X-T10 eredménye:
Canon 5DS R ISO-Variant teszt (dpreview.com)
Nikon D810 ISO-Variant teszt (dpreview.com)
Fuji X-T10 ISO-Variant teszt, sajnos csak 4FÉ push-ig (dpreview.com)
Hoppá! Azért duva, nem? 1 millió Forintos top Canon DSLR-ről beszélünk, amit bucira ver egy 200ezer Forintos középkategóriás MILC! Oké, a Fuji X-Trans szenzoros, nem Bayer szűrős, meg csak 4 FÉ push, meg ők amúgysem evilági lények…de a hasonló árú Nikon D810 is megveri. Hát…tudtuk…de eddig nem hittük el igazán, meg azt mondtuk, hogy csak a DxO túloz, meg a Nikonosok összeesküdtek meg homokba dugtuk a fejünket. Egy dolog viszont tanulságos ebből a Canon felhasználóknak: ha kevés a fény, inkább emeljük az ISO-t a helyes expozícióhoz, mint alacsonyabban tartsuk és otthon húzkodjuk fel utómunkában, mert utóbbi módszerrel zajosabb képet fogunk kapni, mintha ISO-t emeltünk volna. A többi gyártónál viszont úgy tűnik nincs különbség, Sony, Nikon, Fuji stb júzerek szabadon eldönthetik, hogy alacsony ISO-n csinálnak inkább sötét képet és felhúzzák vagy ISO-t emelnek és helyesen exponálnak, a képzaj ugyanannyi lesz.
Mi lesz veled Canon?
Talán nincs veszve minden. Tény és való, hogy egy gyártónak ezt nem szabadott volna megengednie magának, akkor sem ha piacvezető. Ezt már nem lehet tudatos üzletpolitikának, meg hasonló baromságoknak hívni, ezt bizony elcseszték, és nyakamat rá, hogy emiatt rengetegen tértek már át Nikonra és Sonyra Canonról, magyarul piacot veszítettek. Látva azonban a pletykákat, Canon trendeket, és hozzáértő kollégákkal beszélgetve megállapíthatjuk, hogy van még remény. Egyrészt a Canon bizonyára nem akar piacot veszíteni tehát észbe kell kapjanak előbb-utóbb. Ezt diktálja a józan ész. De vannak itt “konkrétumok” is azért. Az egyik az, hogy dinamikatartományban az 5Ds széria hozza kb a Canon 6D szintjét a nagyobb megapixelsűrűség ellenére. Az, hogy ezt megoldották, már egy jó pont. A másik konkrétum az, hogy a Canon C300 Mark II professzionális videokamera Super 35mm-es formátumon (ami a fullframe-nél kisebb) 15 FÉ dinamikatartományt produkál, ami így kisebb szenzoron leveri a nagyobb méretű Sony lapkákat, tehát tud a Canon ha akar. A további jelek már csak pletykaszinten mennek, miszerint a Canon megmentője vélhetőleg a Dual Pixel technológiája lesz, és más kisebb-nagyobb újítások. Van már szabadalma a Canonnak arra, hogy a Dual-Pixelt nem az autofókuszhoz használja, hanem a képalkotásban játszik szerepet, növelve ezzel a dinamikatartományt (ha jól sejtem egyes pixelek a beállított ISO értéken, más pixelek pedig magasabb ISO értéken kerülnek kiolvasásra, így a szenzor jobban “belelát” majd az árnyékokba, bár a legutóbbi hírek épp az ellenkezőjéről szóltak, vagyis szenzorba épített ND-szűrőről beszélnek – így vagy úgy a cél a nagyobb dinamika). A legutóbb felfedezett szabadalom az analóg-digitális konverzió helyének megváltoztatásáról szól, mely hozzáértők szerint szintén jó hatással lesz a dinamikatartományra. Az utolsó dolog pedig szintén hozzáértőktől származó infó, mely szerint a Canon SDK-ban nyoma van annak, hogy egy “másfajta szerveződésű RAW fájlt” szándékozik a Canon bevezetni a jövőben. A kérdésemre, hogy ezek szerint jön-e a .CR3 formátum, az volt a válasz, hogy nem feltétlenül, mert a .CR2-vel is “bármi megoldható”. Mindenesetre ezt is annak tudják be, hogy változások várhatók a Canonnál és fel fognak zárkózni a konkurenciához…vagy akár meg is előzik, ez a jövő titka egyelőre.
Nem tudunk hát más tenni Canonosként, mint reménykedni, hogy lesz valami. 2016-ban a Canonon a világ szeme, több gépet is várunk, végre talán bemutatkozik valami forradalmi újítás. És hogy keretes legyen a cikk…ha mégis úgy döntene a Kedves Olvasó, hogy nem vár tovább és megválik Canon felszerelésétől, akkor mit érdemes venni? Sonyt? Nikont? Pentax középformátumot? Én eddig utóbbira szavaztam volna, de látva az eredményeket, nem biztos hogy megéri. Jó lenne látni egy kimerítő tesztet e gépek összehasonlításáról, mert teszt ugyan van már egypár, de a rajzolat, a kontraszt, az élesség, a dinamika egy stúdióban fotózott tesztábráról nem igazán derül ki, sajnos a legtöbb teszt kimerül egy ISO összehasolításban. Egy viszont bizos már, színmélység és dinamika miatt nem éri meg a drágább Pentax középformátumot megvenni a Sony/Nikon párossal szemben, mert ugyanott vannak. Pláne ha valakinek már vannak objektívei. A KF előnye szokott még lenni a központi záras (LS) objektív, amivel 1/500s vakuszinkronidőt is el tudunk érni, a Pentaxnak viszont egyelőre nincsenek modern LS objektívei, tehát ez sem előny…még.
A fenti cikkben elfordulhatnak elírások, pontatlan vagy konyhanyelven történt fogalmazások. Nem vagyok műszaki szakember (és az olvasók többsége sem az), de azért igyekeztem, ha nem is mindig sikerült. A lényeget azonban azt hiszem sikerült átadni.
