Eltelt egy évtized. Ismét. Van akinek a sokadik, nekem speciel az első. Lássuk mi is történt ebben a tíz évben.
2009-ben kezdtem hivatásos fotós karrieremet, ez a blog meg 2 évre rá indult el. 10 éve követem figyelemmel tehát a fotó- és stúdiótechnikai piac alakulását. Ha azt mondom rengeteg dolog történt ebben az évtizedben, nem hogy túlzok, de még szerényen is fogalmaztam. Azon túl, hogy akkoriban is képeket gyárottunk, és ma is ezt tesszük, mondhatom, hogy teljesen megváltozott a fotográfia. Mit mondanának azok, akik 20 éve kezdték úgy, hogy maroknyi fotós volt egy városban, és mindenki filmre fotózott?
Ha azt mondom ma is képeket gyártunk, mi fotósok, akkor megintcsak nem teljes az igazság. Ma már nagyon sokan nem csak képeket gyártanak, hanem videót is. Rengetegen felvették ezt a szakmát is a fotózás mellé, sőt jó számmal vannak olyanok is, akik a fotózást le is adták a videó miatt.
Köztudatba került a cinematográfus fogalma.
Ebben az évtizedben jött el ugyanis az a korszak, hogy a fényképezőgépek egyúttal professzionális, vagy legalábbis annak tűnő videót is képessé váltak már készíteni. 2010 a Canon 5D Mark II éve volt (meg a 2009 is). Ha valamelyik fényképezőgép igazán megváltoztatta a fotósok világát, akkor az 5DII az volt. (Meg aztán az 5D III is, mert újabb jó gépet kaptunk, amiben még korához képest hatékony AF is volt). Erre aztán kiépült egy komplett piac gimbalostól, sliderestől, Rode-mikrofonostól, cine-objektívestől, kontrollmonitorostól…drónostól. Legyünk akár fotósok, akár videósok, felszálltunk a levegőbe, és új távlatok nyíltak meg számunkra. 2013-ban mutatta be a DJI a Phantomot, a 2016-ban meg jött a Mavic, ami már egy kisebb fotóstáskába is befért.
2010-2011-2012-ben jelentek meg az első olyan okostelefonok, melyek kamerái már korrekt képminőséget kínáltak, és ezzel elkezdték kinyírni először a kompakt fényképezőgépek, majd a bridge-ek, és lényegében végül a belépőszintű DSLR-ek piacát. Ez mára nagyjából be is fejeződött. Olyannyira, hogy
az okostelefonok majdnem a teljes iparágat kinyírták,
mert kisebb lett az igény a fotósokra, és a gyártóknak is betett, hogy a fejőstehén termékeiket elbukták, amiből lényegében a komolyabb gépek fejlesztését fedezték. Ennek látványos és kevésbé látványos hatásai is voltak. Látványos az volt például, amikor nagyobb amerikai napilapok és magazinok egy tollvonással leépítették a fotóriporter gárdájukat, és okostelefont nyomtak az újságírók kezébe. Kevésbé látványos pedig az volt például, hogy az esküvői fotósok rendre szenvedni kezdtek szerte a világon a telefonnal szertartáson fotózó rokonok miatt. Sokáig lehetne még folytatni ezt a gondolatmenetet, de inkább lépjünk tovább.
Az évtized elején még mindenki megapixelháborút emlegetett. Míg az évezred első évtizede nagyjából a 20 alatti megapixelekről szólt, 2010-től sorra beköszöntek a 20 megapixel feletti gépek. Azt hittük sosem lesz vége, és bár lokális csaták, frontok még ma is zajlanak,
a megapixelháború úgy tűnik csak-csak lecsengett.
A legtöbb gép még ma is 24 megapixel körüli, pedig aztán a 2009-ben bemutatott Nikon D3X is már ennyi volt, és nem lett több a D700, D750, vagy az 5D II sem (EOS R sem), sőt, a Canon zászlóshajója még most is 20MP alatt van, talán a jövőre érkező III-as verzió lesz 24 körüli. De mint mondtam, lokális csaták vannak, jött a 36, majd a 42 és 46 megapixel, meg az 50…olyan felbontások, amit korábban el se tudtunk képzelni. Aztán amikor lehasalt a 80 megabájtos RAW-któl a csúcsnak hitt konfig az íróasztalon, és tonnaszám vehettük a 100 gigás esküvői anyagokhoz a vinyókat (amik szerencsére egyre olcsóbbak lettek), akkor már egészen jól el tudtuk képzelni mit is jelent ez. Ma meg már 60, mitöbb lassan 75 megapixelnél tartunk, és széttett karokkal tűnődünk azon, hogy a diffrakció nem számít senkinek. 75 megapixelen f/6.7-től már életlenedhet a kép egy fullframe szenzor esetén…hogyan fogunk 75 megapixeles gépekkel f/11-en fotózni stúdióban többszereplős (mondjuk családi) fotókat, amin 4-5 ember van egy kupacban, és nem árt, ha mindenki éles rajta? Igen tudom, hogy nem erre való feltétlenül a 75MP, de mindenki tudja vajon? Vagy továbbra is sales-factor lesz a nagy megapixel? Az 50MP még az volt a Canonnál.
2014-ben megjelent a Nikon D800, és az ISO meg megapixel háborút, vagy inkább vitákat, hype-ot, nevezzük aminek akarjuk, felváltotta egy új fogalom:
A DINAMIKATARTOMÁÁÁÁNY!!! :D
Amitől egyébként sokan sikítófrászt kapnak, mert van szép magyar neve is, tónustartomány. Ez lett az új sales-factor, és a vérre menő viták tárgya a fotós fórumokon. Nem is fényképezőgép az, ami nincs 13-14 fényérték fölött, monták a nikonosok…aztán a sonysok is…meg mindenki, akinek a gépében Sony szenzor ketyegett.
Ez volt az az évtized, amikor a fotográfia digitalizációja elkezdett kiteljesedni. Ugyanis az előző évtizedben még csak fél-digitális kamerákkal fotóztunk, bármennyire is azt hittük, hogy már átálltunk digitálisra. Annyi történt csupán, hogy az alapvetően filmes kameraházakba a film helyére a gyártók digitális szenzorokat építettek. Aztán persze ehhez fejlesztették tovább a vázakat, de
a valódi digitalizáció a mirrorless kamerákkal valósul(t) meg, amit az évtized elején még csúnyán kiröhögtünk.
Igen, én is. 2015-ben még én is írtam cikket arról, hogy biztosan jó ez a Sony A7, de azért nem minden arany ami fénylik. Mondjuk akkor még igaz is volt ez a kijelentés, ma meg már én is Sonyval fotózom. És rengetegen mások is, a Sony kőkemény tényező lett a 2010-es években. Ennek ellenére még ma is vannak olyanok, akik szerint ez az egész mirrorless láz csak egy hype. Közben meg már Annie Leibovitz nyakában is hol Sony Alpha, hol meg Nikon Z lóg. Ja, hogy a világ vezető fotósai még mindig DSLR-rel fotóznak? Ne legyenek illúzióink, többségében már csak azok, akiknek a munkáltatójuk, ügynökségük biztosítja a felszerelést, és nem rajtuk múlik, hogy mivel fotóznak. Belsős infóból tudom például, hogy a jövő évi Olimpián a Sony igen komoly reprezentációra készül, kis hazánk egyik legismertebb sportfotósa is épp most lesz nemzetközi(!) Sony Ambassador. (Az egyébként megvan, hogy Erdélyi Gábor kolléga már most is az?)
Eljutottunk tehát oda, hogy a fényképezőgépek olyanok lettek, mint a mobilok közt az okostelefonok.
Ennek van hátránya is, mert nem ugyanaz a feeling kattintgatni velük, de van jócskán előnyük is. Egy arc+szemkövetéssel például a múlté már az élességállítás nyűgje. Annak tudatában, hogy a képünk 99% bizonyossággal ott lesz éles, ahol kell anélkül, hogy különösebben ügyelnénk rá, így sokkal több figyelmet tudunk szentelni annak, ami a képen történik. A komponálásnak, a beállításoknak, az instrukcióknak, stb. Ez nem duma, ez saját tapasztalat. Node haladjunk tovább…
A világítástechnika se fejlődött sokkal kevesebbet. 10 éve még hipermenő volt, ha valaki rádiójellel tudta elsütni az állványra tett vakuját. Az évtized elején maga Joe McNally se preferálta ezt a technológiát, bár a PocketWizard már kicsit megingatta ebben. Ma meg már alap dolog, az akkoriban éllovas Pocket Wizardot meg a saját hazáján kívül már nagyjából sehol sem jegyzik.
Kína feltört mint a talajvíz, és letarolta a világítástechnikai piacot.
Megszűnt a Bowens, megszűnt a Multiblitz, és nincs túl jó passzban a Hensel sem. Kínai még kínait is “eszik”, ugyanis ez volt az az évtized, amikor a kínai Yongnuo feltört majd elbukott (bár ezt leginkább maguknak köszönhetik, valamiért nagyobb lehetőséget láttak a gagyi kiegészítők gyártásában, mint a világítástechnikában, aminek révén egyáltalán megismerte őket a világ), ezt kihasználva a Godox pedig jött, látott és győzött, megette a Yongnuot reggelire. A konzumer piac mára szinte kétszereplős lett, Godox van, vagy Profoto. Elitebb körökben Broncolor és Briese. Az Elinchrom még néha beleszól a buliba, de sokat nem oszt nem szoroz. Az USA kicsit más, de nem sokkal különb az sem. A lényeg, hogy világítástechnikában nagyon jó dolgunk lett ebben az évtizedben, hiszen TTL+HSS, akkumulátoros, többszáz wattsecundumos vakukkal szaladgálhatunk, amiket a kameráról tudunk állítani. Bezzeg a 2010-es évek elején, amikor még csak egyszerre lehetett állítani A és B csoportot, külön-külön nem. :D
Aztán ez az évtized volt az, amikor a fotó igazán elértéktelenedett.
A közösségi média katapultált a világba, képek vannak mindenütt, és a képek pár napig élnek csak. Két nap és új kép kell…vagy új kép készül, ha kell, ha nem.. És most itt nem csak a privát képekről beszélek, amiből speciel nekem több mint 12.000 darab van a telefonom 2014 óta (mi lesz öregkoromra? ki fogja ezeket végignézni???), hanem a professzionális fotókról is. Nekem is volt olyan munkám, hogy a megrendelő igényes képeket várt, én ennek próbáltam is megfelelni, időt szántam rá, világítottam, otthon precízen retusáltam, némely esetben még kompozitoltam is, aztán meg azt láttam, hogy a megrendelő kiposztolta őket az Instagramra meg a Facebookra, megszponzorálta párezer forinttal, lájkolták párszázan, és ennyi volt egy kép élete. Két nap múlva jött a következő, aztán a leadott 20-30-40 fotó egy-két hónap alatt elfogyott, és csinálhattuk az újakat. Aztán persze ugyanazt fotózni kéthavonta nem működött, egy idő után kezdtek a képek ugyanolyanok lenni, főleg úgy, hogy egy idő után már a megrendelő se szentelt akkora figyelmet a fotózásnak, mint az elején, és ez meglátszott a végeredményen. Mi volt a megrendelő reakciója? A fotós kiégett, vagy nem érdekli már a dolog, keressünk másik fotóst. A fotós meg mit gondolt? Azt, hogy a reklámfotó nem így kellene működjön. Hogy egy komoly munkával, egy évtizednyi tapasztalattal, és sok szeretettel elkészült fotó élete ennyi? Két nap? Oké, hogy kifizetik, de ez nem erről kéne szóljon. Van aki ezt már felismerte. Én speciel állandóan pusholom az esküvős párokat, hogy csináljunk fotókönyvet, mert az teszi fel a koronát az egész cécóra. Nekik is, meg nekem is. De épp tegnap olvastam, hogy az egyedi stílusáról ismert fotóriporter/fotóművész Koci épp most készül kitörölni az összes digitális fotóját, amit valaha az Instagramra feltöltött, és a munkásságából csak a printek maradnak meg. Gondoltam ma ránézek…tegnap még volt Koci Insta-account, ma már nincs. Pedig azt mondta az account marad, csak a fotókat törli.
Közben mindenki fotós lett.
Photography oldalak szaporodnak, vagy szaporodtak gombamódra,
a technika pedig egyre elérhetőbb lett. Egyre több tanfolyam és workshop adta meg azt az alaptudást, amivel már korrekt iparosmunkát lehetett végezni. Jelenleg csak a Google keresőben regisztrált vállalkozások között “esküvői fotózás” keresőszóval közel 300 fotós szerepel. Gondolom van még négyszer ennyi, aki nem regisztrált a Google Cégembe. És ez csak az esküvői fotózás és csak egy keresőszó. A sok fotós közül kiemelkedni, befutott fotósként működni már csak különleges tehetséggel, egyedi stílussal lehet…vagy kapcsolatokkal ugyebár. Ez nem tanulható és nincs mindenkinek. A baj ezzel még az, hogy a hazai megrendelők nagy többségének tökéletesen megfelel az olcsó és korrekt (vagy akár igénytelen) iparosmunka is, és nincs szüksége arra a kis pluszra, arra a kis extrára, amit egy tehetség tud nyújtani. Vagy azért mert nem is látja a különbséget, vagy azért, mert nem ér meg neki annyit amennyivel többe kerül. Raádásul ez se olyan egzakt dolog, hogy az egyiknek van tehetsége, a másiknak nincs. A kettő közt kb végtelen fokozat van, ahhoz pedig, hogy a valódi tehetségeket felismerjék, bizony kell némi művészi véna, szépérzék stb. Egy olyan országban pedig, ahol többnyire megélhetési gondok vannak, nem épp a művészi érzék kifinomultsága szokott elterjedt lenni.
Különös évtized volt ez. Volt jó is, volt rossz is. De kicsit amolyan dotcom-lufinak érzem most a fotózást. Elkezdett félelmetes módon fejlődni, felhízni, de vajon meddig lesz még ez? Meddig jönnek még új fotósok, meddig lehet még megtölteni a workshopokat, meddig fejlődik még a techinka, meddig DRÁGUL még a technika? Meddig lehet még ebből megélni?
Nekem van egy olyan érzésem, hogy 2029 decemberében ezekre a kérdésekre már nem én fogok választ adni.
