Összeszedtem a “tudományt” nektek egy cikkbe. Olyan infókat, amiket csak évek alatt tanulnál meg, jó esetben kollégáktól, rossz esetben a saját bőrödön. Nem akarom senki kedvét elvenni az esküvőzéstől, de nem is szeretnék senkit bátorítani, hogy csinálja. A cikk végére kiderül miért. Egy objektív “értékelés” következik a fotográfia legnépszerűbb műfajáról, amit nagyon sokan célul tűznek ki úgy hogy nem is ismerik igazán.
Alja dolog az esküvőzés?
Nagyon sokáig az esküvői fotózást tartották a fotográfiai szakma legaljának. Ez nem volt véletlen. Ha valaki céltalanul, agyatlanul csinálja, akkor ez – mondjuk ki őszintén – alapvetően “cigány” egy munka (bocsánat a jelzőért, tudom hogy nem PC – mifelénk “vidéken” ez gyakori szófurdulat). Mert 12-14 órákat gürizel, koncentrálsz, olykor kapkodsz, stresszelsz, éjjel egyig-kettőig dolgozol, egy idő után már erősen ittas emberek között. Így nézve ez valóban egy alantas meló.
Idővel aztán jött egy generáció, nagyjából 10-15 évvel ezelőtt futottak be, és váltak ismertté igazán, akik bebizonyították, hogy az esküvőzést igenis lehet nívósan is csinálni. Kezdetben a kreatív képekkel, kreatív ötletekkel bizonyították ezt, külföldön olyanok mint Jerry Ghionis, Yervant, David Beckstead, Jim Garner, Schram András stb, Magyarországon pedig – abszolút a teljesség igénye nélkül – olyanok mint Dégi Attila, Szipli Tamás, Fekete Csaba, Szalay Mona, Daróczi Csaba, Katona Tamás, Szabó Zoltán, Varga Csaba, Rédl-Nagy Zoltán, és még sokan mások, tényleg elnézést, ha valakit kihagytam, de nem arról szól most ezt a cikk, hogy összeszedjem hazánk pionírjait. Ezek az emberek először az egyedi látásmódjukkal, a hagyományos, fa mögül kikukucskáló pár színvonálnál egy jóval magasabb szintű képi világgal tűntek ki, aminek volt művészi értéke. Legtöbbjük még ma is aktív, még ma is nagyszerű fotókat készít, de ma már annyi jó esküvői fotós van a piacon, hogy nem csak ők – a hazai kreatív esküvői fotós szakma megalapítói – a legjobbak, de erről majd talán később értekezem.
Az egyedi képeket, a modern stílust egy egész iparág kiépülése követte: értsd profi arculati elemek az online és offline megjelenéshez (designos weboldal, designos árajánat, névjegy, szóróanyag stb), szövetségbe rendeződés, szakmai rendezvények, kiállítások, párokat tájékoztató/szórakoztató/megragadó személyes blogok, igényes fine-art fotókönyvek, folyamatosan pörgő Facebook/Insta oldalak, 2-3 fős stábok, stb. Ezzel elértük azt, hogy az esküvői fotózás a gépre tett rendszervakuval kattintgató, kiégett szaki kategóriától eljutott egy fiatalos, egyedi arculatú, profi marketing gépezetté. Ez az árszínvonalon is meglátszódott persze, nem tudok/akarok pontos árakat mondani, de a “kattintgató szaki” idejében nagyjából átlag 40-50-60ezer Ft volt egy esküvő, ma meg az átlag már bőven 100ezer Ft fölött van, de aki igazán ügyes és igényes, az közelebb dolgozik a 200.000-hez, ha épp nem fölötte. Sőt nem ritka a 3-400ezer Ft-os esküvői fotós sem Magyarországon. Persze időközben volt infláció is, de azért az árszínvonal az inflációnál jóval gyorsabban emelkedett. Talán csak annyit érdemes még kiemelni, hogy nyilván nem csak a fotósokon múlott a szakma felemelkedése, hanem az esküvős párokon is, akik vevők voltak az új stílusra, látták, hogy külföldön mi zajlik, és látták, hogy erre itthon is van már lehetőség.
Így a szakmánkban – majdhogynem egyedülálló módon – sikerült az ügyfélkör igényszintjét, ingerküszöbét, mitöbb a fizetési hajlandóságát “mesterségesen” megemelni. Ez ritka, mint a fehér holló, főleg a művészeti tevékenységek területén.
Ha befutottál…
Egy befutott esküvői fotós évente 10-20-30 esküvőt is megcsinál, és legalább fél, de inkább egy évre előre le van foglalva, ám nem ritka a 1,5-2 éves előrefoglalás sem a top szinteken. Ez azt jelenti, hogy minimum fél évre előre tudja, hogy mennyi munkája lesz és mennyit fog keresni. Ez egy nagyon kényelmes és stabil megélhetést jelent, kár is tagadni!
Azt viszont dőreség lenne feltételezni, hogy ezért nem kell k.va sokat dolgozni. Évente 30 vagy akár 40 esküvő az konkrétan azt jelenti, hogy kora tavasztól késő őszig nincs szabadnapod. Nincs nyaralás, nincs család, hiszen minden hétvégéd foglalt, olykor pénteken és szombaton egymást követően is 12 órát talpalsz az esküvőkön, és egy ilyen hétvége után többezer képet viszel haza, amit elkezdesz ugyan feldolgozni hétközben, de újabb többezer jön hozzá a következő hétvégén. És sosincs vége több mint fél éven keresztül, ami ilyen tempóban egy örökkévalóságnak tűnik (vagy épp fordítva, úgy szaladnak a hónapok és az évek, hogy észre sem veszed) Ilyenkor jönnek a 60-90 napos, vagy akár féléves vállalt leadási határidők is.
No persze annyit keresel, amennyit korábban álmodban nem gondoltál volna, de megy is a pénz rendesen, ugyanis ilyen tempót csak olyan felszereléssel tudsz csinálni – ha nem akarsz megőszülni közben -, ami iszonyatosan drága, szóval lehet, hogy a legjobb fényképezőgépeid, a legjobb objektívjeid, a legjobb vakuid és a legerősebb számítógépeid lesznek, de ezek megvételére, javítására, a – brutális használat által okozott kopás miatti – cseréjére a megkeresett pénzed jórészét el is költöd. Ha 20-30 esküvőd van egy évben, az azt jelenti, hogy fél évig folyamatosan autózol az országban, szóval egy havi 100ezer Ft-os útiköltséggel bátran számolhatsz, és akkor még nem számoltuk az autó megvételét és javíttatását, karbantartását.
Node nem is folytatom tovább, ilyen jellegű költségvetésekről számos cikket találni a neten. Én inkább az esküvői fotózás szakmai és emberi oldaláról beszélnék.
Cukormáz
A cikk megírását alapvetően az inspirálta, hogy a fentebb is emlegetett Dégi Attila, aki a hazai esküvői fotós szakma egyik megkerülhetetlen alakja, nemrégiben – 20 év után – bejelentette a visszavonulását az esküvői fotózástól. Az ő cikke, és az azt követő, kollégák közti zárt csoportos beszélgetés a témáról indította el az én gondolataimat is, sőt azt hiszem kellően sok ember közös nevezőjű véleményét osztom most meg itt. Nevesíteni senkit nem szeretnék, mert bár vannak többen köztük, akik már abbahagyták az esküvői fotózást, de sokan vannak, akik még ma is aktívan űzik, így nem szeretném, ha a véleményükből bármiféle renomé-csorbulás keletkezne.
Ugyanis az a máz, ami ezt a szakmát körülveszi, azok a romantikus, boldogságot sugárzó, életigenlő, pozitív energiájú blogposztok, amik a pároknak szólnak az esküvői fotósok blogjain és facebook oldalain, ha lehet ne tévesszék meg a leendő, vagy kezdő esküvői fotósokat. Az a marketing része. Nem mondom, hogy egy az egyben hazugság, hiszen ha valaki leírja, hogy
…szóval, ha egy ilyen mézes-mázos, rózsaszín masnis szöveget valaki leír, azt javarészt bizonyára úgy is gondolja, különben nem lenne hiteles. Van az esküvőnek azért egy ilyen szektás feelingje a benne dolgozókra. Ha egy szekta, vagy egy MLM biznisz része vagy, akkor te magad is elhiszed a sok bullshitet, még egy picit azután is, ha már kiszálltál belőle. Nincs igazság, az van amit belül érzel, az a fontos. De azért ez az esküvős “mézes-mázos” ez kőkeményen marketing is, hiszen a jövő évi párok ezerrel készülnek, a menyasszonyok rózsaszín masnis hangulatban vannak már fél évvel az esküvő előtt, ezért egy ilyen szöveg jó eséllyel elvarázsolja őket, amikor fotóst keresnek.
De azok az emberek, akik ezeket az elvarázsolt szövegeket leírják, utána kollegális körben azért csak-csak elmondják, hogy basszus mekkora szívás volt hogy nem volt ceremóniamester, elúszott az egész esküvő, hogy sose tudták, mikor mi következik, hogy összevissza kapcsolgatták a világítást, hogy az ittas vendégek bunkók voltak, hogy “Pinterest esküvőt” akarnak a párok tizedannyi költségvetésből, hogy az emberek sz.rtak bele az egészbe, hogy már megint előnytelen ruhát vett fel a menyasszony, hogy már megint ötször annyit kellene retusálni a kreatív fotókat, mert a sminkes trehány munkát végzett, hogy csak 20 perc volt a beállított képekre, az is déli napsütésnél 32 fokban, hogy már megint a leggányabb helyre mentünk fotózni, stb. stb.
Persze van amikor minden stimmel. Van amikor tényleg úgy történik az esküvő, ahogy a mézes-mázos marketingszövegben le van írva. Van hogy tényleg minden klappol, és életünk egyik legjobb anyagát tudjuk megfotózni, és évekkel később is szívesen emlékszünk vissza rá. Nekem is volt ilyen. De azért ez a ritkább.
Kiégés
A “kiégés” szó nagyjából minden fotósnak, sőt minden kreatív szakembernek a legrettegettebb fogalom. Soha senki nem vallja be magáról, hogy “kiégett”, pedig ha valaki sokat csinál valamit, akkor óhatatlanul ki fog égni. Mi úgy mondjuk “elfáradtunk”. Ez törvényszerű. Arról nem is beszélve, hogy ha csórón és fiatalon kezdtük a szakmát (értsd bármilyen szakmát!), lelkesen, apait anyait beleadva dolgoztunk a siker érdekében, akkor teljesen máshogy fogunk hozzáállni a dolgokhoz 10-15-20 év múlva, stabil egisztenciával, 30-40 évesen, otthon a családdal, kényelmes életre vágyva (ha tizenéves-huszonéves korú vagy, akkor én most így közel a 40-hez megsúgom Neked: csóró fiatalként először minél több pénzt akarsz majd keresni, aztán egy idő után, amikor már megszoktad, hogy jól keresel, akkor minél kevesebb munkával akarod mindezt fenntartani.). Szóval elfárad az ember, ha bármiféle darálót dolgozik.
Márpedig az esküvő egy daráló. Persze mindig más emberek, mindig más helyszínek, mindig más szituációk vannak, de ez csak az elmélet.
A gyakorlat azt mutatja, hogy kisebb-nagyobb eltérésekkel, és nagyon ritkán 1-2 kivétellel minden esküvő ugyanarra a sémára épül fel, ugyanazok történnek, és szintén 1-2 ritka kivétellel ugyanazokon a helyszíneken történnek, amik az ország favorit esküvős helyszínei. És amikor azt tapasztalod, hogy tizedjére is új ötlettel kellene előállnod a Várkert Bazárban a kreatív fotózáson úgy, hogy már nem találsz ott olyan szegletet, ahol ne fotózna valamelyik kolléga épp egy másik párt, vagy ne lenne rogyásig turistával szombat délután, akkor rájössz, hogy ez bizony nagy daráló aminek te is része vagy. Ha van elég rutinod, akkor hozod a tőled elvárt színvonalat, amivel a pár elégedett lesz, és mész arccal a gázsi felé -hogy Fábryt idézzem -, de rájössz, hogy ez már nem lelkesítő kihívás, ez már nem kreatív munka, hanem daráló. Aztán elmész a szertartásra, ugyanazok a hivatalok és templomok, ugyanazok az anyakönyvvezetők, papok, ugyanazok a hegyibeszédek, ugyanazok a gyűrűk, majd a vacsorán ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a szolgáltatók, akikkel egy idő után már jó ismerősként pacsiztok össze. Ugyanzok a húslevesek, ugyanazok a nyitótáncok, ugyanazok a menyasszonyrablások, ugyanazok a tortavágások, ugyanazok a menyecsketáncok. Már csak az képes kibillenteni a komfortzónádból, ha lekapcsolják a villanyt a tortavágásnál, de nem raknak tüzijátékot a torta mellé, ezért ISO 12800-as hőfokon izzadsz a műszálas inged alatt. “A tortába nem szúrunk tüzijátékot, ez nem szülinap” – az évek alatt ezt is megtanultad már.
Rengetegen vannak a szakmában 100, 200 vagy akár 300 esküvővel is a hátuk mögött. Ne gondoljuk azt, hogy aki ezt végigcsinálja a maga szépségeivel és nyűgjeivel együtt 150-szer éveken át, az nem fog kiégni. Csak azért nem látszik rajta, mert annyi rutinja van már, hogy így is hozza az elvártat, már szinte csuklóból.
Iroda vs. lagzi
Szóval akkor hogy is van ez? Menekülsz a hétköznapi irodai főállásodból, ahol ugyanazt kell csinálnod mindig, és van egy hülye főnököd, aki irreális elvárásokat támaszt, pénzben meg csak nagyon nehezen van ennél feljebb. Ezt szembe állítod azzal, hogy a magad ura vagy, nincs főnököd, milliókat keresel évente, a kedvenc elfogaltságodból vagyis a fotózásból élsz, mindig más embereket ismersz meg, mindig új helyekre jutsz el, és stabil kiszámítható jövedelmed van.
Ez így van. Pont.
De…
Ez azért erősen csak a felszín. Az, hogy a magad ura vagy, csak a látszat. Ha nem dolgozol, akkor nincs pénz. Ha nincs munkaidő, és lelkes vagy, akkor állandóan dolgozni fogsz. Hiszen élvezed és még jól is keresel vele, hogy a viharba’ ne dolgoznál? Ha nem dolgozhatsz, akkor unatkozol, nem tudsz mit kezdeni magaddal, talán már élni is elfelejtettél egy pár év után. Lehet, hogy van hobbid, vagy sportolsz valamit, de az is hektikus, épp a hektikus meló miatt. Tisztelet a kivételnek, de azért nagyon sok szabadúszó képtelen szigorú rendszert tartani az életében (értsd “márpedig én minden nap reggel 7-kor elmegyek futni” vagy “én minden héten kedden és csütörtökön 5-kor elmegyek edzésre” stb). “Holnap leadási határidő, ezt a melót befejezem, aztán majd holnap megyek edzeni”…és társai. Látszólag akkor mész szabira, amikor szeretnél, de valójában a nyár erre teljesen esélytelen, mert mindig mérlegeled, hogy “keressek 200ezret szombaton, vagy inkább menjek el 300-ért nyaralni?” 10-ből 8x inkább úgy döntesz, hogy keresel pénzt, majd legközelebb nyaralsz. Sőt. Idáig el se jutsz. Odáig jutsz el, hogy télen vagy tavasszal nem mersz egy nyári hétvégére se nyaralást, vagy szabadságot betervezni, mert tuti, hogy arra a hétvégére jön majd a legtöbb ajánlatkérés, előtte meg utána meg üres hétvégék lesznek. Ezért inkább arra gondolsz, hogy majd ad hoc mész nyaralni nyáron. Az ad hoc nyitva maradt hétvégék meg szépen lassan feltöltődnek, ha nem esküvővel, akkor mással.
A barátaid élik az életüket a nyári hétvégéken, és hétközben dolgoznak, te a nyári hétvégéken izzadsz a műszálas ingedben a 30 fokban a templom előtt, és várod, hogy mikor mehetünk a kreatívra délután kettőkör, hétfőtől pénteking meg vagy a gép előtt ülsz, vagy elhívnád a haverokat egy sörre, de senki nem ér rá mert melózik, az estét meg a családdal tölti, nem veled a bárban. Azt hiszed, hogy a magad ura vagy, de valójában a munka ural téged.
Nem hiszed? Íme 8 különböző fotós reakciója így évvégén az alábbi kérdésekre:
Szemezgetés egy Facebook-csoportból, ahol a többség esküvői fotós. A posztindító kérdésekre felelt kommentek szépen alátámasztják e cikkben leírtakat.
Azt hiszed, hogy nincs főnököd, irreális elvárásokkal, hiszen a magad ura vagy. Pedig van főnököd: a megrendelőid. Tehát nem is egy főnököd van, hanem minden héten más. És közülük nagyon sok tele van irreális elvárásokkal, ld. Pinterest esküvő tizedannyi költségvetésből. Ha elég határozott vagy, akkor csírájában elfojtod az irreális elvárásokat, de ezt a legtöbben nem merik megtenni a megrendelőkkel szemben. Nem mernek nemet mondani. Pár év rutin után azért már azon röhögsz, hogy az első évben egyoldalas volt a megbízási szerződésed, ma már 3 oldalas, ami 2,5 oldalon keresztül részletezi az életedet könnyítő feltételeket. Aztán még a nyakadba tesznek egy GDPR-t is.
Azt gondolod, hogy milyen jó, hogy mindig más embereket ismersz meg és mindig új helyekre jutsz el. Időközben aztán rájössz, hogy ez igaz ugyan, de a nagy számok törvénye alapján rengeteg energiavámpírral is összehoz majd a sors, és a normális embereknek úgy fogsz örülni, mint a karácsonynak. Rájössz arra is, hogy az esküvőn a szolgáltatók gyakran adják a szépet, de pusztán csak érdekből (nem törvényszerű de gyakori jelenség). Jófej a zenekar, ultrajófej a ceremóniamester. De az évek során rájössz, hogy azért ultrajófej a ceremóniamester, mert neki ez a munkája. Ez nem neked szól feltétlenül, hanem épp a munkáját végzi, aminek része az, hogy veled ott és akkor jóban legyen. Azért mert ott akkor kollégák vagytok, egymás munkáját segítitek, és azért, mert ha jó benyomást kelt benned, akkor legközelebb eszedbe fog jutni a neve, ha a jövő évi párjaidnak cerót kell ajánlani. Így próbálja bebiztosítani a jövő évi munkáit, hogy mindenkire megpróbál jó benyomást kelteni. Hiszen ez a munkája. Ezzel semmi gond nincs, csak ne gondold, hogy a múlt héten szombat este öribarikat szereztél. Ez többnyire baromi felszínes dolog, ha tetszik ha nem. Ahogy az is, hogy ha ügyes vagy és jó a dumád, akkor az összes pároddal hamar baráti viszonyt alakítasz ki. De valljuk be azért ez sem nem egy normális élethelyzet, hogy minden héten 5 perc alatt új “barátságokat” kötsz, amik többnyire egy napig tartanak…oké jegyesfotózással, találkozókkal együtt 2 napig. Utána bejelölitek egymást Facebookon, és évente egyszer felköszöntitek egymást szülinapkor, vagy még az sem. Valljuk be ez elég természetellenes dolog.
Az, hogy sok helyre eljutsz az országban, vagy akár külföldön is, az tény és való. Tényleg szuper helyekre lehet eljutni és bejutni fotósként. Olykor…de azért jellemzően nem kényeztet a sors mindig új helyszínekkel. Mindemellett az is igaz, hogy ha sok embert ismersz meg, akkor nagyobb rálátásod lesz a nagybetűs Életre, mint annak, aki minden nap egy irodában ül. Jó lesz az emberismereted és széleslátókörű leszel. És óhatatlanul is gyűjteni fogsz hasznos emberi kapcsolatokat a sok felszínes sallang mellet.
A fentieket összegezve tehát kijelenthetjük, hogy otthagynád a főállásodat, ahol mindig ugyanazt kell csinálni és egy főnök dirigál, egy olyan állásért, ahol mindig ugyanazt kell csinálni és sok főnök elvárásainak kell megfelelni. A különbség bizonyos szemszögből hatalmas, de valahol, mélyen turkálva láthatjuk, hogy mégsincs különbség. Egyszer talán megérted.
És mi lesz később?
Van azonban még egy fontos dolog, ez pedig a fejlődés, a szakmai előremenetel. Az a nagy kérdés, hogy esküvői fotós, vagy alkalmazott fotográfus szeretnél lenni az életed hátralévő pár évtizedében? Az esküvőzésről ugyanis sokan nem tudják, vagy nem gondolják, hogy valójában egy zárt tér. Könnyű bekerülni, mert alacsony a belépési küszöb (jönnek is csőstől az újak), nagy pénz van benne, mert elődeink és az iparág többi szolgáltatói ügyesen feltorázták az árszínvonalat (elég csak arra gondolni, hogy egy szülinapi torta 8-10ezer Ft, egy menyasszonyi torta meg 50-100ezer Ft…virágcsokorral ugyanez). Lehet ügyesen lavírozni, mert ezer mintát láthatsz a neten, elég csak azokat követni, és ha elég rutinod van, akkor lehet csinálni különösebb erőfeszítés nélkül, már-már gépi módon…amit persze mindenki tagad, “én nem vagyok gép, én nem égtem ki, én mindig újat találok ki, én minden esküvőbe beleteszem szívemet-lelkemet”…jah persze, tudjuk. Addig jó, amíg ezt te is elhiszed, mert ha már nem hiszed el te sem, akkor megette a fene az egészet. De tényleg! Hidd azt, hogy lelkes vagy, mert ha már te se gondold annak magad, akkor ott a vége. De azért tudd, kívülről látszik ám, hogy ugyanazokat a sablonokat tolod minden hétvégén. Hogyne tennéd…ennyi fotóssal, ennyi esküvővel mögöttünk és körülöttünk mindannyian tudjuk, hogy nincs már igazán új a nap alatt. Mindenki ugyanazt csinálja, csak ki jobban, ki kevésbé. Valakinél őszinte a mosoly a menyasszony arcán, valakinél erőltetett. Valakinél természetes póz, valakinél mesterkélt. Valaki szépen bevilágítja a portrét, valaki egyáltalán nem világít. Van aki fényerősebb obival mossa jobban a hátteret, van aki ügyesebben választ hátteret. De ettől még ugyanaz a póz, ugyanúgy mosoly, és ugyanaz a portré…ugyanúgy a Várkert Bazárban. Kissé sarkítva mindezt persze az érthetőség kedvéért.
Mondják az esküvői fotósok, hogy ez a legnehezebb ága a fotográfiának mert annyira összetett. Mert van benne portré, van benne divatfotó, van benne riport, olykor még tárgyfotózás és tájkép fotózás is, igencsak változó körülmények között. Ezért mindenhez kell érteni, ráadásul mindenre rövid idő van, tehát gyorsnak és kreatívnak is kell lenni. Amellett, hogy ezt nem vonom kétségbe, ne gondoljuk azt, hogy az esküvői fotós egyszerre portréfotós, divatfotós, tárgyfotós, fotóriporter meg még fotóművész is. Nagyon nem. Bár mindenhez ért egy picit, mindenben kialakított egy bizonyos rutint, de tudjuk az élet más területeiről, hogy milyen az az eszköz, ami mindenre jó? A valóságban semmire sem jó IGAZÁN! Több esküvői fotós is van, aki megpróbált kitörni a darálóból, és megpróbált a divatfotózás, vagy a portréfotózás terén érvényesülni. Nagyon kevésnek sikerült és nekik sem azonnal. Az “elfáradt” esküvőzés után szinte újra fel kellett építeniük a karrierjüket, újra ki kellett tanulniuk a szakmát, újra meg kellett ismertetniük a nevüket, csak immáron egy másik célközönséggel. Az esküvői fotós mindenhez ért egy picit, de semmihez nem ért úgy igazán, mélységeiben, úgy mint egy adott területre specializált szakember, akit azért bíznak meg a munkával, mert mindenki tudja róla, hogy ő “A Divatfotós”, vagy “A Portréfotós”, vagy ő egy igazi fotóriporter, vagy ételfotós, tárgyfotós stb., szóval ha egy ügyfélnek divatfotókra van szüksége, akkor nem kérdés, hogy “A Divatfotóst” fogja felkérni, és nem valakit, aki divatfotózáshoz IS ért…meg mindenhez IS.
Hogy egy ismerősömet idézzem, nem az esküvői fotózás a fotózás legnezebb ága. Azért nem, mert nem kell hozzá igazán komoly szakmai tudás. Nem kell hozzá olyan nagyon érteni már az elején. Később persze ezt már másképp látja az ember, amikor már valóban ért hozzá, de azért látjuk hány ember csinálja szakértelem nélkül és mégis csinálják. Nem nehéz mert bárki könnyedén elkezdheti, mert alacsony a belépési küszöb, mert veszel egy bármilyen kamerát, jó esetben elmész 1-2 workshopra, és jövő héttől kikiálthatod magad esküvői fotósnak és mindig lesz egy célközönség, aki ezt megkajálja (jellemzően a költségérzékeny réteg ugyebár). Azért nem nehéz, mert minimális hirdetéssel, meg ajánlások alapján jövőre is tudod, hogy lesz munkád. Mert egy idő után ha nem hirdetsz, ajánlásokkal akkor is megtelik a naptárad. Mert rutinból meg tudod oldani minden hétvégén a feladatokat, és minden hétköznap az utómunkát. Ergo könnyű volt elkezdeni, és bár nem könnyű az elején csinálni, de lehet csinálni, egy idő után meg megy szinte magától. Ez bizony nem nehéz. AZ a nehéz, ha specializálódsz, ha mélységeiben kell megtanulni szakmai trükköket, ha nincs lépten nyomon workshop meg oktatóvideó a témában, ha nem termelődik automatikusan évente 50.000 potenciálisan új ügyfél Magyarországon (ennyi a házasságkötések száma évente), ha szakmailag komoly ügynökségeket és embereket kell minden héten és minden hónapban meggyőzni, hogy te vagy az emberük. Ha olyan projektek felelőssége nyomja a válladat, amibe a megrendelő milliókat öl bele, és 8-10 fős stáb munkájáért felelsz. ÉS elmellé még kell a kreativitás, kellenek az egyedi ötletek és megoldások, amivel más leszel, mint a többi. Na EZ a nehéz.
Ezzel viszont tudsz folyamatosan fejlődni, folyamatosan meg tudsz újulni és nevet tudsz szereni magadnak. Ellentétben az esküvővel, ahol bezárod magad egy dobozba, amiben ki tudod tölteni a rendelkezésre álló teret egy idő után, de onnan kitörni nem egyszerű. Megáll a fejlődésed.
És ha egyszer ki akarsz szállni, akkor csak nézni fogsz, hogy most mi legyen. Nem csak azért van ám annyi fotós workshop, mert sok a jelentkező. Hanem azért, mert ez az egyik legkézenfekvőbb kilépési lehetőség a darálóból. Mit csinál jellemzően egy sportoló, ha a abbahagyja az élsportot? Edző lesz ugyebár. Mert nem tud mást csinálni. Ha volt egy kis esze, akkor a karrierje alatt elkezdett már tanulni valamit, amit a sport után csinálni tud. Csak az a különbség, hogy ő 12 évesen kezdte az egészet, és 30 évesen öregedett ki, Te meg 25-30 évesen kezdtél új szakmát, amiből 40-50 évesen fogsz kiöregedni, és akkor mit csinálsz majd? Az eredeti szakmádban addigra több évtizedes lemaradásod lesz (ha volt egyáltalán eredeti szakmád és nem 20 évesen kezdted az esküvőzést) senkinek nem fogsz kelleni, a fotózásban meg nincs igazi továbblépési lehetőség, csak akkor ha kvázi újrakezded a nulláról.
Szóval ott tartottunk, hogy megáll a fejlődésed, és egy idő után nem lesz kihívás, ha nem lesz kihívás, nem fogod élvezni, és egy idő után csak a pénzért csinálod. Mivel 50.000 potenciális új ügyfél kerül a piacra minden évben, ezért sok munkád lesz. Jó eséllyel egyre több. Jó eséllyel egy idő után neked kell gátat szabni a bővülésnek, mert egyszemélyes vállalkozás vagy, és eléred a fizikai határaidat. Mit csinálsz? Elkezdesz árat emelni, hogy inkább kevesebb munka legyen, de pénzben ugyanott legyél. Ez viszont óhatatlanul azzal jár, hogy ha kevesebbet dolgozol, nem lesz olyan rutinod. Kiesel a gyakorlatból. Márpedig több pénzért bizony nagyobbak az elvárások is az ügyfelek részéről, te viszont egyre sablonosabb leszel, hiszen nem tartod edzésben az agyadat a rendeszeres munkával. Mi lesz a vége? Egyre drágábban csinálsz egyre szarabb munkát. Kétélű fegyver ez, amire nehéz megoldást találni. Nyilván most is sarkítok az érthetőség kedvéért, de a trend igenis létező dolog.
Rengeteget írtam, ezért most be is fejezem. Ezek olyan dolgok, amire senki nem gondol, amikor jön a hirtelen ötlet, hogy “esküvőzéssel szeretnék foglalkozni”. Nem gond, de ezeket tudnod kell. Tudnod kell azt, hogy sok embert megismersz, sok helyre eljutsz, ha ügyes vagy, sok pénzt fogsz keresni, de azt is, hogy rengeteget kell dolgozni, rengeteg pénzt kell költeni, egy idő után nem fogod annyira élvezni az egészet, mint gondolod, és ekkor jön a legnagyobb probléma, hogy innen nem nagyon lesz kiút, nehéz lesz továbblépni, amikor már lépnél. Márpedig – ahogy Dégi kolléga is leírta – semmi nem tart örökké…
És akkor mi van velem…?
Mármint a cikk írójával. Jogos lehet a kérdés, ha már ekkora szám van, hogy a fentieket leírtam. Hogy némileg hitelt adjak az írásomnak, röviden elmondom, hogy mi van velem. 2008 óta fotózom hivatásszerűen, főként cégeknek, de 2013-2014 környékén jött az esküvő is, amiből az elmúlt években eleget lenyomtam ahhoz, hogy a fentiekről hitelesen tudjak nyilatkozni. Emellett rengeteg esküvői fotóssal (is) beszélgetek napi szinten évek óta. Az is igaz, hogy nekem az esküvői fotózás mindig csak mellékszál volt. Azt hogy kiégtem volna, természetesen én magam sem vallom be, még magamnak sem. A fenti írás ellenére ma sem hagytam abba teljesen az esküvőzést, de már nem hirdetem magam esküvői fotósként, megszüntettem az esküvős Facebook és Instagram oldalamat (amúgy se ért fabadkát sem), csak a weboldalam maradt meg. Ajánlásokból bejön évente 3-4 esküvő, ezeket közepes árkategóriában csinálom meg, és ennyi pont elég ahhoz, hogy mindet lelkesen és tisztességgel tudjam végigcsinálni, és ne utáljam meg a dolgot teljesen a szezon végére. Ennyi viszont úgy gondolom hogy kell is, mert pörgős, mert más mint a többi munka, és mert frissen tart több szempontból is. És őszintén szólva annyira beleszoktam, hogy tél vége felé már hiányzik. :) Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy őszre már alig várom, hogy letudjam az utolsót is. Ha az ember sok esküvőt csinál, a nagy számok törvénye alapján lesz közte jó is, amire szívesen emlékszik és lelkesíti a továbbiakban, ha azonban olyan keveset csinál mint jómagam, akkor erre kisebb az esély. Ami a párokkal való további kapcsolattartást illeti, a cikkemből kimaradt, hogy valóban, aki vállal kismama, baba, gyerek meg családi fotózást (amit én sosem vállaltam) akkor nagyobb eséllyel marad meg a szorosabb kapcsolat a párokkal, és valóban rengeteg ember életének része lehetsz valamilyen szinten, ami jó dolog, ráadásul egy a kitörési lehetőségek közül, amikor az esküvőktől már menekülnél.
Fotók: Pixabay
