Fotóiskola vs. Mester/Tanítvány

A FotóSarok Blogon reklámszagúnak tűnhet egy ilyen című bejegyzés, de higgyétek el, hogy ez most elsősorban nem reklám lesz, hanem privát vélemény, saját tapasztalat. Persze nyilván nem véletlenül itt jelenik meg.

Előéletről talán annyit, hogy gyerekkoromban is szerettem fotózni, de mikor indult a digitális korszak, évekig nem volt gépem. Csak a szememmel fényképeztem akkortájt, mindig a barátokat, haverokat nyomasztottam a dumával, hogy ez meg az de jó fotó lenne. Aztán 2007 környékén nem bírtam tovább, egyre olcsóbbak voltak a gépek, így hitelre vettem az első Fuji bridge kamerát, és elkezdtem magam autodidakta módon beleásni a fotózásba. Úgy ragadt rám a tudás, mint a kosz. Egyik könyv a másik után, bújtam az internetet tudás után szomjazva. Nem akartam hivatásos fotós lenni, pláne hogy akkoriban olvastam egy cikket, mely szerint a hobbista szerencsés, mert azt és akkor fotóz, amihez és amikor kedve tartja, a hivatásosnak meg mindent muszáj fotóznia, akkor is ha nem fűlik a foga hozzá, vagy nincs olyan hangulatban.

Arra nem emlékszem, hogy konkrétan hogyan jutott eszembe, hogy elmenjek egy fotósiskolába. Valahogy elém került az ex-AW-Pest, mai nevén FotóSarok hirdetése, hogy tanfolyam indul. Addigra már tükörreflexes gépem volt, mert bizony belebolondultam a fotózásba. Egyik barátomtól vettem a mintát, hogy mindig nálam volt a gép, a fotóstáska volt a “retikülöm”. Így sosem csúszhattam le pillanatokról.

Ez volt 2007 tájékán. Annyit elárulok, hogy összesen 4 különféle fotóiskolát jártam végig, így hát most ugrunk az időben 2012 januárjáig, amikor is kaptam egy olyan lehetőséget, amire gyakorlatilag 2007 óta vártam. Ha ilyen valaha is adódott volna annak idején, eszembe nem jutott volna egyetlen fotóiskolába is elmenni. Történetesen az a tény állt elő, hogy egy neves magyar fotós asszisztense lehetek egy kerek éven át! Egy megvalósult álom! Persze ingyen, de ha összeszámolom mennyi pénzt fizettem ki 2007 óta iskolákra, itt meg ingyen talán többet tanulhatok egy éven keresztül, mint a 4 fotóiskolában összesen, akkor megéri. Az ismerősök barátok sorban jöttek azzal, hogy “Te piszok mázlista!” meg “Irigykedem!” stb.

Eleinte azt gondoltam, ma már ilyen nem létezik. Nem létezik az a kifejezés, hogy “fotóstanonc”. Se az, hogy mester és tanítvány, mint a Sith-eknél a Star Warsban. Nem létezik azért, mert annyira túltelített a piac, annyira sok ember vallja magát fotósnak (indokoltan vagy indokolatlanul ez most mindegy), hogy mindenki a saját gesztenyéjét kaparja ki, és egyetlen neves fotósnak sem célja konkurenciát kinevelni maga mellett. Erre már régen rájöttem, ezért is mentem egyik fotóiskolából a másikba, erre most jön egy ilyen lehetőség. Hülye lettem volna, ha nem használom ki! Higgyétek el, ez manapság ritka mint a fehér holló!

Beszéltem a neves fotóssal, elmondta miről lenne szó, ígéretesnek tűnt így hát belevágtam, másnap elmentem az első fotózásra azzal, hogy bemutatkozunk egymásnak, illetve hogy a jelenlegi – távozófélben lévő asszisztens – elkezdje átadni a stafétát. Azt tudtam, hogy neves fotósunk férfi asszisztenst keres, mert női már van. Érkeztemkor kiderült, hogy a női asszisztensre is jelenleg két pályázó van, így összesen hárman voltunk jelen, akik szerettünk volna két pozíciót betölteni. A bemutatkozás után az történt, hogy semmi nem történt. Le voltunk tojva reggel 9-től este 6-ig. Ahhoz képest, hogy bemutatkozni mentünk oda, neves fotósunk alig pár szót szólt hozzánk, annak ellenére hogy aznap bőven lett volna ideje rá a fotózás jellege miatt. Pár szót szólt, de azt a pár szót is szívesen kihagytuk volna az életünkből. A jelenlegi asszisztens is csak hallgatott egész nap, csak akkor szólt ha kérdezték. Akkor is röviden, tőmondatokban.

Neves fotósunk egy ritka, beszélgetős pillanatában kérdésemre azt mondta, olyan asszisztenst keres, akivel összhangban tud dolgozni, aki alázatos, tisztelettudó, szorgalmas, mert az ügyfelek nagyon figyelik, hogy milyen az asszisztens, és nem akar magyarázkodni miattunk. És nem utolsó sorban olyat keres, aki nem szól bele a neves fotós munkájába – saját elmondása szerint – úgy, mint aznap én tettem, mikor láttam, hogy nyűglődnek egy USB kábellel, ami olyan rövid volt, hogy amikor neves fotósunk dolgozott, tartani kellett a válla mellett a laptopot. Én meg tisztelettel merészeltem felhozni, hogy nem lenne-e egyszerűbb egy hosszabb USB kábellel fotózni, és akkor nem kellene tartani a laptopot. Meg is kaptam a magamét: “Legalább így van dolgotok!”.

Nem húzom tovább, a lényeg az, hogy ritka rosszul voltam aznap, ilyen feleslegesnek talán még életemben nem éreztem magam. A nap végén hármunk közül egy ember maga mondta ki, hogy ő nem jönne többet, kettőnkkel pedig neves fotósunk közölte, hogy “nem alakult ki a szükséges összhang” így hát nem kellünk. Kiderült tehát, hogy jó eséllyel olyan embert keres, aki nem okoskodik, mi több áhítattal fűszerezett örömmel tartja a neves fotós válla mellett a laptopot. Akinek nincsenek önálló ötletei, csak felemeli a lámpát ha kell, és leereszti, ha azt kell. Egyet tehet: csendesen figyelhet. Persze nem a profi sminkest, mert akkor megkapja a magáét, hogy mások fizetnek azért, hogy a profi sminkest nézhessék munka közben. Csak a neves fotóst figyelheti. Vagy csorgathatja a nyálát a modellre, ha erre van affinitása, az már senkit nem érdekel. Az egyik asszisztens jelölt tette fel magunk közt a kérdést, hogy a laptop tartáshoz meg a lámpa bekapcs-lámpa kikapcs munkához miért kell fotósasszisztens? Merthogy ez olyan, mintha a szendvicsembertől diplomát kérnének.

Pedig teljesen egyértelmű, hogy miért kell fotós legyen az asszisztens. Mert a fiatal fotós asszisztens a tanulás és az ugródeszka reményében ingyen is hajlandó dolgozni, akár egy évig is. Míg egy normál asszisztensnek ez csak egy munka, őt meg kellene fizetni. Persze olyan fotós nem jöhet szóba, akinek van némi affinitása a dologhoz, vagy önálló ötletei lennének. Hiszen neves fotósunknak esze ágában sincs konkurenciát kitermelni. …mint mondottam volt fentebb. Az élet nem hazudik.

A tegnapi napot túlélve azon gondolkoztam, hogy bizony sokba került a fotósiskola…pardon “fotósiskolák”, de azt hiszem megérte. Megérte, mert időt nyertem, miután ha nem is belém sulykolva, de mindent megtanítottak, így nincs más dolgom, mint magamtól begyakorolni a hallottakat. Mert így kevesebbet kell eredménytelenül kísérletezni. Megérte mert utat mutattak. Megérte, mert emberszámba vettek. Mert, a tanárok sohasem konkurenciaként tekintettek ránk. Mert nem csak egy ember munkáját, stílusát ismertem meg, hanem legalább 10-ét, és nem csak egy ágába nyerhettem betekintést a fotózásnak, hanem az összesbe. Megérte, mert inspiráltak a tanárok és a társak. Mert rengeteg jóbarátra tettem szert. Mert bevitt a fotósélet körforgásába, és mára már otthon érzem magam, míg 2007-ben eszembe se jutott, hogy én valaha ide tartozhatom. Mert az első ügyfelemet itt szereztem. Egyszóval megérte, mert jól érzem és jól éreztem magam.

A neves fotósunk mellett töltött egy nap alatt nem éreztem jól magam. Ha felvesz, valószínűleg akkor sem éreztem volna jól magam, de önállóan nem döntöttem volna úgy, hogy én ezt nem akarom. Hiszen 4 éve ilyen lehetőségre vártam, nem lehetek most finnyás. Középiskolában sem volt szimpatikus a matektanár, mégis muszáj volt elviselni, és mégis megtanította a matematikát. Hálás vagyok végül, hogy ő mondta ki a végszót, hogy nem kellek. Jobb ez így…mindenkinek.

A fent leírt “megérte mert…” sorozat után azt hiszem nem kell sokat magyaráznom, hogy miért jó egy fotóiskola. Inkább azt írnám le a nyomatékosítás kedvéért, hogy a mai fotós világban nincs már olyan felállás, hogy mester és tanítványa. Nincs olyan, hogy egy inast, egy tanoncot kinevel egy mentor, hogy az később saját lábára állhasson. Vagy legalábbis ritka mint a már említett fehér holló. Ma már fotóiskolák vannak, és nem is rosszak. De ezek – talán a régi mentorokkal ellentétben – csak irányt mutatnak és elindítanak az úton. Az utat már mindenkinek maga kell végigjárnia.

UPDATE: az az igazság, hogy nem szándékom általánosítani, de azt hiszem ez a jellemzőbb, ugyanakkor ez az én élményem volt. Szívesen várom kommentben az ellenpéldákat, remélve, hogy van ilyen!

Szerző: Korecz Márk

Főként reklámfotózásban és esküvői fotózásban foglalkoztatott alkalmazott fotográfus, a FotóSarok Blog alapító szerzője, a FotóSarok Oktatóközpont "kreatív kisvakus világítás" oktatója.

Oszd meg ezt a posztot
  • Szerintem pont ezen a helyen nem kell (és nem is érdemes) mentegetőznöd, hogy valami reklám jellegű (is). Az naiv, aki ezen a blogon erre nem számít, vagy kifogásolja, ha így van.

    A többivel részben egyetértek, a tanulókat, gyakornokokat, stb valóban nagyon sokan kihasználják, és emiatt nagyon oda kell figyelni, hogy ki mibe vág bele. De azért egyetlen ilyen tapasztalatból kijelenteni erős túlzás (és a kivételre nézve elég sértő is), hogy nincs egészségesen működő mester és tanítvány felállás….mondjuk én se azt szoktam reklámozni, hogy milyen sok helyen működik jól a gyakornokság intézménye, mert sajnos a rossz példa több, és nem árt az olvasókat felkészíteni a rossz példákra.
    http://blog.volgyiattila.hu/tag/gyakornok

  • “De azért egyetlen ilyen tapasztalatból kijelenteni erős túlzás (és a kivételre nézve elég sértő is)”
    Szerintem, ha a neves fotóst nevesítenénk, akkor a többiek számára nem lenne sértő, és a neves fotós is meggondolná, milyen képet mutat önmagáról, illetve önmagán keresztül a szakmáról. Bár gondolom, neves fotós ezen mélységesen felháborodna, hisz számára természetes, hogy szívességből dolgoztat valakit, és még pökhendi is vele. Ezt egyébként nem is bírom felfogni. Dolgozni ingyen???? Ráadásul egy évig???? Na ne már!

  • Most röhögni fogtok, de beszéltem pár emberrel erről a témáról, és olyan is felmerült, hogy lehet “okosba” fel kellett volna ajánlani, hogy FIZETEK azért, hogy nála tanulhassak. Merthogy állítólag ilyen is van és nem csak itt, hanem rengeteg más szakmában is. (ld az említett sminkest a cikkben)

  • Brati

    akkor visszatérünk oa hgy ez is egy iskola… más játékszabályokkal

  • Pottyek

    Sztem Tripont Fotóakadémia… A többi nem éri meg….