Idézet Helmut Newtontól

A minap beszereztem Helmut Newton, a világ egyik leghíresebb, és leginkább kedvelt divatfotósának életmű-albumát. A bevezetőben Newton által írt rövid önéletrajz nekem annyira tetszett, hogy merészeltem lefordítani Nektek.

Mivel nem vagyok hivatásos fordító, ezért hibák előfordulhatnak, de azért igyekeztem. A szöveg eredeti forrása: Taschen Kiadó – Helmut Newton SUMO, Edited by June Newton, 2009.

1932-ben egy napon, mikor 12 éves voltam, bementem egy olcsó áruk boltjába Berlinben, ahol a zsebpénzemből vettem magamnak egy fényképezőgépet. Egy Zeiss Box Tengor volt, 3,5 márkába került úgy, hogy adtak hozzá egy rollfilmet. Hogy mi vitt rá erre, nem tudom. Elmentem a legközelebbi metróállomáshoz, vettem egy jegyet, és elkezdtem fotózni az állomást és a vagonokat. A Witzleben megállónál kiszálltam a vonatból, már csak egy kockám maradt, amikor szembetalálkoztam a berlini “Funkturm”-mal (TV-torony – a szerk.), egy építkezéssel, ami berlini gyermekként igencsak lenyűgözött. Sok évvel később Párizsban az Eiffel Torony hasonló hatással volt rám. Vonzott, mint egy mágnes, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne fotózzam. De térjünk vissza 1932-be, Berlinbe: amikor a drogériától visszakaptam az előhívott filmet, egyetlen képkocka volt felismerhető: a “Funkturm”. Témámat a kor divatjának megfelelően megdöntve, átlósan szerkesztettem a képbe, és elégedett voltam magammal. Az, hogy további 7 töküres képem volt a metrós utazásomból, egyáltalán nem érdekelt. Abban az időben náci ábrázolásokkal voltam körülvéve, mint mindenki Németországban, és ez kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, egy olyan fiúban, aki a fotográfia rabja volt. Később ezt a berögződést Brassai és Dr. Erich Salomon mérsékelte bennem. Az éjszakai fotózás imádata már a berlini metróban elkezdődött, és szerencsére idővel még inkább sikerre vittem. Még ma is imádok utcai lámpák fényében, vagy a vakum kemény ragyogásában fotózni.

4 évvel később, 1936-ban úgy döntöttem fotós akarok lenni, láttam magam “Rasender Reporter”-ként (száguldó riporter – a szerk.), beutazván a világot, híresként és széles körben publikáltként. Abban az évben elintéztem egy iskolai kirúgatást reménytelen diák címszó alatt, és anyám jó kapcsolatai révén elszegődhedtem tanoncnak Berlin jól ismert női fotográfusa, Yva mellé, amit két év tanonckodás követett a Schlüterstrasse 45 szám alatti műtermében.
1938 végén Szingapúrban kötöttem ki, ahol a “Singapore Straits Times” alkalmazott, mint fotóriportert. Két hét múlva ki is rúgtak, mivel a reakcióidőm az általam lefotózni kívánt eseményekre túl lassú volt, és alig szolgáltattam az újságnak olyan fotót, amire vágytak.

Az elkövetkezendő néhány évben nem sok közöm volt a fotográfiához. Azon ügyködtem, hogy a fejemet a víz fölött tartsam, és próbáljam elkerülni az éhezést.
Az ausztrál éveim csodálatosak voltak. Találkoztam June-nal, összeházasodtunk, de fotográfiailag, amennyire szerettem azt az országot és a benne élő embereket, annyira nem formált engem mint fotográfust, a munkámat nem vezette sehová. Aztán jött egy év London, egy szerződéssel az angol Vogue-nál, ami egyformán bizonyult sterilnek és terméketlennek. Így hát bepakoltam a táskáimat (két fényképezőgépet) és a feleségemet a fehér Porschémba, és elmentem Párizsba. Továbbra sem volt pénzem, mivel elszórtam mindet, egyik gyönyörű kocsi után a másikra.

Abban a pillanatban, mikor megérkeztem Párizsba, tudtam, hogy ez az! Élni és fotózni egyaránt. Az élet az utcán zajlott. Az emberek az utcán éltek, kávézókban, éttermekben. Úgy tűnt, gyönyörű nők vannak mindenütt. Az 50-es évek végén a “Jardins des Modes”-nál találtam munkát, majd 1961-ben megkezdtem a legtermékenyebb időszakomat mint divatfotós a francia Vogue-nál. Ez az 1980-as évek végéig tartott.

Hamar rájöttem, hogy nem működöm jól a stúdióban, a képzeletemnek szüksége van a kinti világ realitására. Arra is rájöttem, hogy csak divatfotósként teremthetem meg az én világomat, és vehetem rá a modelleket arra, hogy egy bizonyos típusú nő szerepét eljátsszák. A legsikkesebb helyeken állítottam fel a fényképezőgépemet, illetve olyan helyeken, amit a helyiek “la zone”-nak hívtak, pl. a munkásosztály kerületei, építési területek stb. A francia Vogue-nak dolgozni abban az időben izgalmas volt: ki más publikálta volna ezeket az aktokat, ezeket az őrült, szexuálisan túlfűtött divatfotókat, amiket a főszerkesztőnek küldtem?

A felszerelésemet minimumon tartottam: két fényképezőgép, mindkettő három-három objektívvel, egy vaku, amit a gépre tudtam pattintani és egy asszisztens. Nem akartam az időmet a technikán való elmélkedéssel tölteni, azt az időt inkább a lányra, és a körülötte lévő világra akartam fordítani.

Nem egészen 1980-ban fotóztam az első aktomat. Gyors egymásutánban készítettem el a “Big Nudes”, a “Naked and Dressed”, és később Los Angelesben a “Domestic Nudes” sorozataimat. Ezeken a fotókon gyakorlatilag ugyanazok a lányok voltak, akiket a divatfotóimon használtam, eleganciát és hűvösséget adva nekik, amit a munkáim során mindig is kerestem.

“The Big Nudes”
Ezt a sorozatot a Baader-Meinhof banda azon rendőrségi fotói inspirálták, melyeken a tagok egészalakos, azonosító képmásai láthatók, és a német rendőrség nyomozóirodában voltak kitéve. A Big Nudes egy folyamatos sorozat volt, mely 1993-ban ért véget, továbbá ez volt azon ritka esetek egyike, hogy stúdióban fotóztam.

A”Naked and Dressed” volt talán a legbonyolultabb fotósorozat, amit valaha készítettem.

Reklám megbízások
Miután a magazinok divat-editorialjainak elüzletiesedése és egyszerűsödése azt a fajta munkámat érdektelenné tették, a reklámfotózás egyre inkább fontos része lett az életemnek. Érdekes összevetni az európai és amerikai erkölcsöt a munkáim viszonylatában. Az európai képeimen erősebb a szexuális töltet, mint azokon a képeken, melyeket amerikai publikálásra szántak. A “Politikai Korrektség”, mint kifejezés mindig is megdöbbentett, emlékeztetve az orwelli Gondolatrendőrségre és a fasiszta hatalmakra.

Portrék
Jól kifizetődő munka, különösen azután, hogy otthagytam a fiatal hollywoodi mozisztárok fotózását, akiket a sajtóügynökeik állandóan kísérgettek, és cenzorként próbáltak fellépni minden alkalommal. A kérdésre: “Milyen embereket szeretsz fotózni?”, a válaszom: “Azokat akiket szeretek, azokat akiket csodálok, és azokat akiket utálok”.

Szerző: Korecz Márk

Főként reklámfotózásban és esküvői fotózásban foglalkoztatott alkalmazott fotográfus, a FotóSarok Blog alapító szerzője, a FotóSarok Oktatóközpont "kreatív kisvakus világítás" oktatója.

Oszd meg ezt a posztot