Új év, új remények. Biztos vannak páran, akik most határozták el, hogy belecsapnak a fotózásba hivatásszerűen. Biztos vannak olyanok, akik mindezt úgy teszik, hogy Karácsonyra kapták az első kolyabb fényképezőgépüket. Ez a cikk elsősorban azoknak szól, akiknek terveik közt szerepel, hogy amatőrből hivatásossá, fél-hivatásossá akarnak válni.
Annak idején, mikor hobbiból, de már komolyabb szinten fotózni kezdtem, fotóiskolába iratkoztam, olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy ne akarj hivatásos fotós lenni. A cikkben azt írták, hogy milyen jó az amatőröknek, mert mindig azt és akkor fotóznak, amit és amikor akarnak. Ha van kedvük, inspirációjuk fotóznak, ha nincs akkor nem. Ilyen egyszerű az életük, ellentétben a hivatásos fotóssal, aki akkor fotóz, amikor felkérik, és azt fotózza, amire felkérik, nincs mese. Akkor azt gondoltam, hogy jó-jó ez így van, de mégiscsak azzal foglalkozik, ami szeret, és a hobbija a munkája, mi lehet ennél jobb? És valóban. Ha megnézzük azon munkák számát, amit nagyon nem szívesen fotóz az ember, de csinálja, mert fizetnek érte, és azon munkák számát, ami örömmel tölti el és szívesen csinálja, azért valljuk be az utóbbi a több. Még egy nyamvadt kulcstartó fotózásában is örömét lelheti az ember, ha mondjuk van idő bíbelődni a világítással, az ötletekkel, és valami különlegesre törekszünk.
Eddig jó. De vannak olyan dolgok amik már kevésbé jók.
Az egyik az időzítés. Mint fentebb írtam (írták a cikkben, amit olvastam – sajnos nem találom már), a hivatásos fotós nem csak akkor fotóz, amikor kedve tartja. A cikkben ez úgy szólt, hogy akkor is fotózni kell ha nincs kedved, ha tegnap szakítottál a barátoddal/barátnőddel, ha tegnap halt meg a nagymamád, ha beteg a gyerek, stb. És ez mennyire így van! Többször is megtapasztaltam már ezt, de ennyire sarkalatos módon, mint a múlt héten, még sosem. Egy olyan lánynak fotóztam portfóliót, aki elég messziről jött hozzám. Eljött a nap, elkészült a smink, a haj, elkezdtük a fotózást, és kb a felénél kaptam egy telefont, hogy egy régi ismerősömet megölte, a lányát pedig megsebesítette egy olyan ember, akit szegről-végről szintén ismerek. A vér meghűlt bennem, a sokktól szabályosan remegni kezdett a kezem. Viszont a vidékről érkezett modellem ott állt a vakuk kereszttüzében, így “the show must go on” alapon, a munkának muszáj volt mennie tovább. Persze egy hirtelen, éhgyomorra betolt, jó egy deci Jager segített túlélni az elkövetkező órákat, de a fotózás alatt végig az a cikk járt a fejemben. Hogy nincs mese, ha fotózni kell, akkor fotózni kell.
A másik dolog a család, aki megsínyli az egészet. Van is erre pár mém a neten, ami tökéletesen bemutatja a helyzetet. Egyet mutatok:
- Amit a barátaim hisznek hogy csinálok, amit anyám hisz, amit a társadalom hisz, amit az asszisztensem hisz, amit én hiszek, és amit valójában csinálok
Meg lehet kérdezni bármelyik fotós feleséget/barátnőt. Már vicces listákat írnak a neten arról, hogy “10 ok, hogy miért ne járj fotóssal?”. Az időnk nagy részét készüléssel, válogatással, utómunkával, retusálással, weboldalszerkesztéssel, blogolással, kapcsolatépítéssel és hasonlókkal töltjük, ami komoly energiát, de még inkább időt emészt fel. A legtöbb fotósnak van főállása, vagy mellékállása, de aki teljes munkaidőben végzi ezt a tevékenységet, annak is iszonyat mennyiségű ideje megy el azzal, hogy a számítógép előtt ül. Ezt az időt pedig a családtól, a barátnőtől, barátoktól, egyéb hobbiktól vesszük el. Van aki tolerálja, van aki nem, de azt látom, hogy a legnagyobb fotósok nem elhanyagolható része vagy egyedülálló, vagy nincs komoly kapcsolata, és ez nem véletlen. Ha hobbista fotós vagy, akkor nincsenek határidők, nincs lapzárta vagy megjelenés, nincsenek elvárások, nincs kényszer, hogy újabb munkákat szerezz, hogy jövő hónapban legyen miből befizetni a csekkeket. Akkor csinálod, amikor kedved és időd van rá.
Aztán meg lehet kérdezni a feleségeket, barátnőket, élettársakat arról is, hogy mi mindenről kellett már lemondania a családi kasszának azért, mert most kell egy új gépváz, kell egy új objektív stb. Hány feleség hallotta már azt, hogy “drágám ez most tényleg az utolsó, aztán befejeztem a vásárlást”. Egy rutinos fotós-feleség ezt már nem hiszi el. A legtöbb fotós főként karrierje kezdetén a világ összes pénzét a felszerelésre költi, ami szintén konfliktus forrás. Ez mondjuk érintheti az amatőröket is, de ők talán kevésbé technofilek.
Aztán ide sorolhatnám még a modellfotósok esetében a féltékenységet is, de ezt már embere válogatja és nem mindenkit érint.
Egyszóval szép, izgalmas és változatos szakma a fotózás. Olyan helyekre lehet eljutni, ahol amúgy sosem járnánk, rengeteg embert meg lehet ismerni, a múltkor például divatanyagot fotóztam egy kastélyban egy lánnyal és egy kölyökoroszlánnal.
De valamit valamiért. Arról nem is beszélve, hogy kevés ember van Magyarországon, aki ezzel igazán jól keres, hogy mindez meg is érje.
