A fotós lét hátulütői

Új év, új remények. Biztos vannak páran, akik most határozták el, hogy belecsapnak a fotózásba hivatásszerűen. Biztos vannak olyanok, akik mindezt úgy teszik, hogy Karácsonyra kapták az első kolyabb fényképezőgépüket. Ez a cikk elsősorban azoknak szól, akiknek terveik közt szerepel, hogy amatőrből hivatásossá, fél-hivatásossá akarnak válni.

Annak idején, mikor hobbiból, de már komolyabb szinten fotózni kezdtem, fotóiskolába iratkoztam, olvastam egy cikket, ami arról szólt, hogy ne akarj hivatásos fotós lenni. A cikkben azt írták, hogy milyen jó az amatőröknek, mert mindig azt és akkor fotóznak, amit és amikor akarnak. Ha van kedvük, inspirációjuk fotóznak, ha nincs akkor nem. Ilyen egyszerű az életük, ellentétben a hivatásos fotóssal, aki akkor fotóz, amikor felkérik, és azt fotózza, amire felkérik, nincs mese. Akkor azt gondoltam, hogy jó-jó ez így van, de mégiscsak azzal foglalkozik, ami szeret, és a hobbija a munkája, mi lehet ennél jobb? És valóban. Ha megnézzük azon munkák számát, amit nagyon nem szívesen fotóz az ember, de csinálja, mert fizetnek érte, és azon munkák számát, ami örömmel tölti el és szívesen csinálja, azért valljuk be az utóbbi a több. Még egy nyamvadt kulcstartó fotózásában is örömét lelheti az ember, ha mondjuk van idő bíbelődni a világítással, az ötletekkel, és valami különlegesre törekszünk.

Eddig jó. De vannak olyan dolgok amik már kevésbé jók.

Az egyik az időzítés. Mint fentebb írtam (írták a cikkben, amit olvastam – sajnos nem találom már), a hivatásos fotós nem csak akkor fotóz, amikor kedve tartja. A cikkben ez úgy szólt, hogy akkor is fotózni kell ha nincs kedved, ha tegnap szakítottál a barátoddal/barátnőddel, ha tegnap halt meg a nagymamád, ha beteg a gyerek, stb. És ez mennyire így van! Többször is megtapasztaltam már ezt, de ennyire sarkalatos módon, mint a múlt héten, még sosem. Egy olyan lánynak fotóztam portfóliót, aki elég messziről jött hozzám. Eljött a nap, elkészült a smink, a haj, elkezdtük a fotózást, és kb a felénél kaptam egy telefont, hogy egy régi ismerősömet megölte, a lányát pedig megsebesítette egy olyan ember, akit szegről-végről szintén ismerek. A vér meghűlt bennem, a sokktól szabályosan remegni kezdett a kezem. Viszont a vidékről érkezett modellem ott állt a vakuk kereszttüzében, így “the show must go on” alapon, a munkának muszáj volt mennie tovább. Persze egy hirtelen, éhgyomorra betolt, jó egy deci Jager segített túlélni az elkövetkező órákat, de a fotózás alatt végig az a cikk járt a fejemben. Hogy nincs mese, ha fotózni kell, akkor fotózni kell.

A másik dolog a család, aki megsínyli az egészet. Van is erre pár mém a neten, ami tökéletesen bemutatja a helyzetet. Egyet mutatok:

Amit a barátaim hisznek hogy csinálok, amit anyám hisz, amit a társadalom hisz, amit az asszisztensem hisz, amit én hiszek, és amit valójában csinálok

Meg lehet kérdezni bármelyik fotós feleséget/barátnőt. Már vicces listákat írnak a neten arról, hogy “10 ok, hogy miért ne járj fotóssal?”. Az időnk nagy részét készüléssel, válogatással, utómunkával, retusálással, weboldalszerkesztéssel, blogolással, kapcsolatépítéssel és hasonlókkal töltjük, ami komoly energiát, de még inkább időt emészt fel. A legtöbb fotósnak van főállása, vagy mellékállása, de aki teljes munkaidőben végzi ezt a tevékenységet, annak is iszonyat mennyiségű ideje megy el azzal, hogy a számítógép előtt ül. Ezt az időt pedig a családtól, a barátnőtől, barátoktól, egyéb hobbiktól vesszük el. Van aki tolerálja, van aki nem, de azt látom, hogy a legnagyobb fotósok nem elhanyagolható része vagy egyedülálló, vagy nincs komoly kapcsolata, és ez nem véletlen. Ha hobbista fotós vagy, akkor nincsenek határidők, nincs lapzárta vagy megjelenés, nincsenek elvárások, nincs kényszer, hogy újabb munkákat szerezz, hogy jövő hónapban legyen miből befizetni a csekkeket. Akkor csinálod, amikor kedved és időd van rá.

Aztán meg lehet kérdezni a feleségeket, barátnőket, élettársakat arról is, hogy mi mindenről kellett már lemondania a családi kasszának azért, mert most kell egy új gépváz, kell egy új objektív stb. Hány feleség hallotta már azt, hogy “drágám ez most tényleg az utolsó, aztán befejeztem a vásárlást”. Egy rutinos fotós-feleség ezt már nem hiszi el. A legtöbb fotós főként karrierje kezdetén a világ összes pénzét a felszerelésre költi, ami szintén konfliktus forrás. Ez mondjuk érintheti az amatőröket is, de ők talán kevésbé technofilek.

Aztán ide sorolhatnám még a modellfotósok esetében a féltékenységet is, de ezt már embere válogatja és nem mindenkit érint.

Egyszóval szép, izgalmas és változatos szakma a fotózás. Olyan helyekre lehet eljutni, ahol amúgy sosem járnánk, rengeteg embert meg lehet ismerni, a múltkor például divatanyagot fotóztam egy kastélyban egy lánnyal és egy kölyökoroszlánnal.

De valamit valamiért. Arról nem is beszélve, hogy kevés ember van Magyarországon, aki ezzel igazán jól keres, hogy mindez meg is érje.

Szerző: Korecz Márk

Főként reklámfotózásban és esküvői fotózásban foglalkoztatott alkalmazott fotográfus, a FotóSarok Blog alapító szerzője, a FotóSarok Oktatóközpont "kreatív kisvakus világítás" oktatója.

Oszd meg ezt a posztot
  • géza tamás ináncsy

    Hát azért a sok kellemetlenség mellett mégis csak a fotózás mellett tenném le a voksom!
    Jobb mint kulizni valami gyárban,vagy “sz..t” kapargatni a McD-ben!!!

  • Oláh Gábor

    Sok helyen olvastam már hasonlót, és mindig azon gondolkozom el, hogy mégis mennyivel lehet rosszabb fotózni mondjuk akkor, ha meghalt a nagymamám, mint mondjuk ácsolni, tanítani vagy grafikonokat elemezni. Azt hiszem kevés ember van a világon, aki akkor dolgozik, amikor akar, és ha nincs hozzá kedve, vagy éppen sokkoló hírt kap, akkor csak úgy abbahagyhatja a munkát. Sajnos nagyon sok ember egész évben szabadságra sem tud menni.

    Hogy a sok rákészülés és utómunka sok időt vesz el a családtól? És ha hobbyként űzzük? Akkor feltehetően egy főállás mellett ugyancsak sok időt töltünk fotózással, csak legalább még nem is keresünk vele.

    Szóval minden szakma gyakorlója mondhatja, hogy ne legyél taxisofőr, ne legyél tanár, ne legyél bányász, stb. De szerintem ennek semmi értelme nincs. Aki úgy fotózik, hogy nem szereti csinálni, az magára vessen. Manapság nagyon sok ember kényszerből végez valamilyen munkát, mert muszáj pénzt keresnie. Azt hiszem a fotózásban még a kötelezettségek ellenére is sok szépséget lehet találni, persze nyilván nem mindig van hozzá kedve az embernek. Akinek ez a hivatása, az pedig elfogadja a fotózással járó kellemetlenségeket is, ami minden szakmában benne van.

    Talán a legjobb megoldás nyerni a lottón, abból felszerelésre is futja, mellette pedig tényleg nem kell a megélhetéssel foglalkozni :).

    • Ez csak annyiban különbözik, hogy a felsorolt szakmák, lásd ács, tanár, grafikon elemző, taxisofőr és bányász, de legyen akár a legtöbb irodai meló, a fentebb említett Mekis hamburgerépítő, és még sorolhatnám, ezek nem kreatív szakmák. A fotózás viszont az, és kreatívnak lenni meglehetősen nehéz, ha halálhírt kapsz telefonon, vagy ha bármi egyéb kizökkent a megszokott kerékvágásból. Márpedig egy fotóst azért fizetnek hogy kreatív legyen, akkor is ha nincs hangulata hozzá.

      • Oláh Gábor

        Tény, a felsorolt szakmák nem mindegyike kreatív, de jobb esetben egy tanárnak és egy ácsnak igen csak kreatívnak kell lennie. A tanárnak ugyancsak emberekkel kell foglalkoznia, feladatokat kell minél kreatívabban és érdekfeszítőbben előadnia és megoldania.

        Volt olyan tanárom, aki óra közben tudta meg, hogy meghalt az anyja. Sírt öt percig, majd folytatta az órát, mert ez volt a munkája. Harminc gyereket fegyelmezni és közben érdeklődésüket fenntartani szerintem igencsak kreativitást igényel.

        Az ács sem nagyon hibázhat, és ott is fontos szempont a kreativitás (mondom, jobb esetben, mint ahogy már láttam nem egy olyan fotóst, akinek köze nem volt a kreativitáshoz).

        De a felsoroltak csak kiragadott példák voltak, ezeken kívül is számos kreatív szakma van, és vannak jóval nehezebbek is mint a fotózás. Vegyünk példának egy orvost vagy egy ápolót, rendőrt, tűzoltót, stb. Ezek valóban nem a kreativitásról szólnak, de egy szívműtét vagy életmentés közben sem érdemes elkalandozni.
        Mert ugye egy orvost azért fizetnek, hogy életeket mentsen, még akkor is, ha nincs hangulata hozzá.

        De pl egy szakácsnak is kreatívnak kell lennie, mellette folyamatos idegőrlő munka, de vannak szépségei. Egy építész is kreatív, de sokszor millimétereket sem tévedhet.

        És akkor kérdezz meg egy mentőorvost, hogy miért lett az, ami? Azért mert jól megfizetik? Sok a szabadideje vagy kellemes a munkája?

        Amire ki akartam lyukadni, az nem más, mint az, hogy minden szakmának megvannak a kellemes és kevésbé kellemes oldalai. Nagyon sok embernek semmi ideje nincs a családjára, mert annyi a munkája. Sokan örülnének, ha kreatív munkájuk lenne, de sokaknak nem adatik meg, hogy válogassanak.

        Nem kell senkit lebeszélni a fotózásról, azért mert hatalmas áldozatokat kell hozni, mert sokan sokkal nagyobb áldozatot hoznak. Hallottam olyan diplomás építészről, aki elment kukásnak, mert a három gyereke mellett nem lehetett hiú, és nem várhatott megfelelő ajánlatokra. Korán kelni, azt csinálni amit utálsz és megalázkodni lehet sokkal rosszabb, mint kreatív, de nehéz munkát végezni.

        Sajnos valóban él az emberekben egy olyan kép a fotósokról, hogy csak gombot kell nyomogatni és körülveszik őket a szép modellek. A cikk mondjuk nem igazán erről szól, hanem inkább arról, hogy ha fotósok akarunk lenni, akkor mivel kell szembenézni, de nyilván ez is benne van. Lehet úgy jobban tetszett volna, ha úgy kezded, hogy a sokak által elképzelt fotós munka sokkal nehezebb, mint azt sokan gondolják. Mert ez valóban így van.

        • Szerintem mindenben egyet értünk. Mielőtt eljutottam odáig hogy a fotózással és fotózással kapcsolatos dolgokból éljek, előtte évekig ajtókat, csempét és szanitereket szállítottam ki, raklapnyi padlólapot cipeltem 3-4. emeletre és még sorolhatnám. Közgazdász diplomával és szakmai középfokú nyelvvizsgával. Pedig nem volt hozzá kedvem, és az ízületeim is kárát látták…

  • Árpád

    Én is azt gondolom, hogy azok a példák, amiket itt példaként olvashatunk, hogy miért ne legyen az ember hivatásos fotós, egyszerűen nincsenek ok-okozati összefüggésben magával a fotográfiával. Sajnálom az illető jó ismerősét, de ugyanígy sajnálnám egy sori dolgozóét vagy egy pékét is. A “szabadidőben” számítógép előtt ülés pedig a mai állások 70%-ára igaz, ha nem többre.
    Csak próbálom árnyalni a hivatásos fotósoknak azt a szokásos hozzáállását (ami minden művészeti ágban dolgozókra, színészekre, stb. is jellemző), hogy bizony az ő munkájuk milyen nehéz. Nehéz bizony, 10-12 órát talpon lenni a Mekiben, heti hatszor.

    • Egyetértünk. A cikk viszont elsősorban azért íródott, mert sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a fotózás nem nehéz. Hogy csak játék-móka-kacagás, csak kattintani kell és az ember modell csajok közt lóg egész nap, meg utazik a nagyvilágban.

  • B Adam

    Egyet értek Gáborral.
    Részemről, amikor (profi)fotóstól ilyet hallok, hogy épp lebeszéli az hobbistákat, amatőröket, hogy ezzel komolyan foglalkozzanak, akkor az jut eszembe, hogy a kis ország-kis piac elvén félti a munkáját. Sajnos sok “profi” nem kreatív. Régi, jól bevált mozdulatokkal fotózza az összes munkáját. (tisztelet a kivételnek). Így viszont egy friss lelkes amatőr sokkal több kreativitást vihet a munkájába, ami miatt a “vásárlók” átpártolhatnak hozzá. Azért is ez a véleményem, mert aki jó, az nem fél. Az bíztatja az újoncokat, hisz tudja, hogy mik az ő értékei. Hogy ha tényleg néhéz, amit csinál, akkor az arra érdemtelenek úgyis hamar kihullanak.

    • Köszönöm a kommentet, többségével egyet értek. Ami a féltékenységet illeti, azért érdemes megnézni hogy ezen a blogon mennyi szakmai titkot árultam már el, és mennyi oktató jellegű cikk került fel az elmúlt másfél évben. Ez nem arra utal, hogy félteném a munkámat.