Megfigyeltétek már, hogy mennyi minden közös a fotóban és a zenében? Elméleti agymenés következik! :)
Sok fotóst inspirál a zene, ez nem nagy titok. Sőt visszafelé is működik a dolog, eredetileg diaporámának hívják, manapság már a divatos “slideshow” nevet aggatják rá – ez az a szituáció, amikor zenével nyomatékosítják a fotókat, tesznek hozzá a hangulathoz vagy épphogy megteremtik azt. Csak egy példa: készítettem egy fiatal szép hölgyről egy szexi, érzéki fotósorozatot még tavaly, és próbaképpen készítettem belőle két slideshowt. Az egyik alá Yiruma – River Flows In You című, szép, lassú számát tettem, a másik alá Nat King Cole – L.O.V.E című pörgős jazz zenéjét. Ugyanaz a fotósorozat, mégis két teljesen más hangulatú slideshow lett belőle: az első egy érzéki, gyönyörű valami, ami közben elgondolkozik az ember, hogy milyen szép is ez a lány, a másik pedig egy vidám pár perc, ami szexuálisan nem kicsit túlfűtött.
Talán nem véletlen, hogy a zene és a fotó ilyen hatással vannak egymásra. Feltűnt már nektek, hogy mennyi közös van bennük? Nekem rengetegszer “szemet” szúrt már a dolog, régóta terveztem, hogy egyszer, valahol ezt megemlítem, összeszedem, leírom. Lehet hogy hülyeség az egész, az is lehet, hogy simán csak az ember esztétikai érzéke lapul az egész ügy mögött, nem tudom.
Először is a zenében és a fotóban is fontos a dinamika és a ritmus. Hányszor van, hogy az énekes és a szólógitár “beszélgetnek” egymással? Ugyanígy egy jó fotón is találunk hangsúlyos témát, aminek van a képen ellensúlya. Ha az ellensúly kisebb, dinamikus fotóról beszélünk, ha a kettő balanszban van, statikus fotóról (kompozícióelmélet). Jah kompozíció! Nem használják ezt a szót véletlenül a zenében is? Aztán ott van a ritmus. A zene alapvetően erre épül, de egy fotónak sem áll rosszul ha bizonyos képelemek ritmikusan ismétlődnek rajta. A zenében a szimmetria a jellemző, fotóban is jól mutat a szimmetrikus kompozíció, de alapvetően inkább az aranymetszést, dekomponáltságot szeretjük. De ne feledjük, a zenében is létezik tört ritmus (breakbeat).
Aztán ott vannak a hangok. Vannak magas, közép és mély hangok. Ugyanúgy, ahogy a fotón vannak csúcsfények, középtónusok és árnyékok. A fotó is és a zene is akkor a legemészthetőbb, ha mindet felleljük benne. A fotó változatos lesz tőle, a zene pedig amolyan “húsos”, “velős”. Nem vagyok zenei szakember, ha hülyeséget beszélek, vagy nem a megfelelő szót használom, nézzétek el nekem. Namost, ha a fotón ez a három tónusárnyalat valamelyik irányba eltolódik, akkor beszélünk speciális képről, ha a csúcsfények irányába, high-key fotóval van dolgunk, ha a sötét tónusok irányába, low-key fotónk van. Zenében is vannak olyan számok, amiben mondjuk nem szerepel cintányér, ami képviselné a “csúcsfényeket”, mégis jó a szám, vagy épp nincs benne határozott, mély dobritmus, ami a fotón a mély árnyék, mégis élvezhető a muzsika, kerek egészet alkot. Ha csak középtónusunk van a fotón, az a kép lapos, nincs benne kontraszt. Ez rendszerint a fotónak és a zenének sem tesz jót, kevéssé élvezhető, ha nincs mély és magas. Mikor fordul ez elő? Ha például a kocsiban nem elég jó a hangcucc, nem szól szépen a zene mihez nyúlunk először? Feltoljuk a BASS és a TREB potmétereket, vagyis a mély hangokat (BASS) még mélyebbé tesszük, a magas hangokat (TREB) még magasítjuk, csakhogy kicsit kontrasztosítsuk a zenét. Mitöbb a hangmérnök koncert előtt ugyanígy csinálja a hangosítást, egymáshoz passzintja a hangszereket, kialakítja a végső hangzást. Ugye? Ha lapos a fotónk, húzunk a kontraszton, vagyis az árnyékokat sötétítjük, a csúcsfényeket világosítjuk, ha valamit ki akarunk emelni vagy épp csökkenteni a hangsúlyát, akkor azt világosítjuk vagy sötétítjük a fotón…szelektíven, mint ahogy a hangmérnök teszi egy 18-20 sávos keverőpulton. Akkor dobtam el az agyam, mikor valaki összekötötte a keverőpultot a Lightroommal.
Aztán ott van a zaj kérdése. A fotónak és a hangnak sem tesz jót, ha zaj keveredik bele, így a zajt ilyen-olyan módon de szűrni kell. A másik dolog a retus. Egy képet lehet csinosítani, a képen szereplő személynek is varázsolhatunk tökéletes bőrt, alakot, átható tekintetet stb. Legjobb tudomásom szerint a zenénél sincs ez másképp, manapság már csak az számít jó énekesnek, aki élőben is tud énekelni, ugyanis stúdiókörülények között különféle szoftveres szűrésekkel, torzításokkal, manipulációkkal szinte bárkinek az énekhangját “piacképessé” tudják varázsolni a hangmérnökök. Ergo a retusőr és a hangmérnök valahol ugyanazt a munkát végzi.
Mindezt persze elkészíteni, rögzíteni és megjeleníteni, prezentálni kell. A végső élmény minősége függ a felvevő/rögzítő eszköz minőségétől ugyanúgy, mint a megjelenítő, prezentáló, lejátszó eszköz minőségétől. Kell hozzá minőségi hangszer/fényképezőgép, egy jó stúdió/műterem, egy jó hangmérnök/retusőr, és persze egy jó hifi berendezés/monitor vagy minőségi fotópapír amin viszontlátjuk/halljuk a végeredményt, olyan minőségben, mint ahogy azt megálmodták.
Végül de nem utolsó sorban a zene és a fotó is készítője személyiségét, gondolatait mutatja be, fejezi ki, meséli el. Ugyanazt a számot két különböző ember nem tudja ugyanúgy eljátszani, sőt ugyanazon ember sem tudja kétszer ugyanúgy elénekelni, mint ahogy egy fotót sem lehet tökéletesen lemásolni, és ha csak a téma adott, a kidolgozást az egyénre bízzuk, annyiféle megoldás fog születni, ahány ember nekiállt a feladatnak. Legyen szó zenéről vagy fotóról.
Van még valami, amit kihagytam? :)
