Jelenleg Magyarországon tartózkodik egyik legnevesebb esküvői fotósunk, Schram Andris. A fotoeloadasok.hu szervezői le is csaptak a lehetőségre, és meghívták egy háromórás interjúra az Erzsébetligeti Színházba. Érdekes dolgokat hallhattunk.
András saját workshopjait jött lebonyolítani Magyarországra, és végső soron a tegnapi előadásban is hallhattuk az oktatás reklámját bőven, de bárcsak minden reklám ilyen lenne a világon, hogy közhasznú köntösbe öltöztetik, ugyanis tanulni, tippeket elcsípni és inspirálódni is lehetett bőven annak, aki nyitottan érkezett a rendezvényre. A legkellemesebb meglepetés az volt, hogy András fellépése egyáltalán nem volt amolyan “amerikás”, nem volt a Jerry Ghionis-féle felpörgött, magas fordulatszámú duma, a közönség elbűvölése és ujj köré tekerése. Igaz emberünk Kanadában él, de ettől még lehetett volna, hallottam én már ausztrál előadótól is közönséghipnotizáló “amerikás” előadást. András megmaradt európainak, és ez jó, így tegnap egy korrekt interjút hallottunk egy olyan embertől, aki szeret beszélni, szeret mesélni, de nem tolakodó és nem akarja ránk erőltetni az igazát. Ellenben a műsorvezető jó lenne, ha legközelebb nem a combján pihentetné a kézi mikrofonját három órán keresztül, mert ha volt egy kis nesz a teremben, már nem lehetett érteni, amit beszél, őrá is adhattak volna egy mikroportot, mint Andrásra. Én szívesen rászóltam volna, de a 28. sorból elég ciki lett volna előrekiabálni. Apropó, az előadás sikerét igazolja az is, hogy a 3 órás beszélgetést gyors fejszámolás alapján kb 500 ember hallgatta végig, telház volt a színházban és még pótszékeket is be kellett hozni. Az első sorban VIP kerekasztalok voltak, ahol a jelenlegi Schram-workshopok hallgatói foglalhattak helyet (amik egyébként a napokban kezdődnek, de már teltház van ott is).
Az előadás elején nem is esküvőfotózás volt a téma, láthattunk fotózsurnaliszta stílusú babafotókat, terhesfotókat (melyek természetesen az esküvői fotózással elégedett ügyfelek szinte menetrendszerű következményei), de láthattunk eljegyzési fotókat és igazi tengerentúli rodeo fotóit is. András érdekes módon már az előadás elején közölte, hogy ha megélne a portréfotózásból, akkor nem fotózna esküvőt, ugyanakkor látszott rajta, hogy szereti amit csinál, és egyáltalán nem kényszerből csinálja. Nem is munkának nevezi az esküvőfotózást, hanem játéknak, legalábbis azt a 12 órát, amíg ott van és fotóz. Ellenben az azt megelőző időszak az üzleté, az esküvő utáni időszak utómunkáé, amik már kőkeményen a meló kategóriába esnek.
András nem győzte hangsúlyozni a 29 perces, több évnyi esküvői fotóit felvonultató slideshowja alatt, hogy minden kreatív fotója kőkeményen beállított kép, nem csak instruálja a párt, hanem a szó legszorosabb értelmében beállítja őket, ahogy ő mondja “szobrászkodik”. Azt is elmondta, hogy nem szabad félni hozzáérni az emberekhez, és azt is hallhattuk (amit személy szerint már nagyon sok mestertől hallottam magam is), hogy a kezek mennyire fontosak egy fotón.
Egy dolog tutibiztos: emberünk eszméletlenül jó érzékkel komponál, és kiválóan használja a fényeket. Elmondása szerint mindig a meglévő fényeket, szinte soha nem vakuzik, csak sötétben, de az 5D Mark III + f/1.2-es obi kombók mellett ritkán van számára olyan, hogy “sötét”, és ahogy kivettem a szavaiból, még ilyenkor is inkább LED lámpát használ vaku helyett. Érdekesség még, hogy András a filmes érában tanult fotózni, sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy “helyesen exponálni”, és így rendszerint most is csak JPEG-ben fotóz esküvőt. Elmondása szerint akkor fotóz RAW-ban, ha valami szélsőséges helyzettel/fényviszonnyal van dolga (klasszikus példa: tűző napsütésben, hóban, hófehér menyasszonyi ruhában fekete nő, mellette fekete férfi fekete öltönyben). Mikor közölte, hogy JPEG-ben fotóz szinte mindig, hallani lehetett a megdöbbenést a közönség soraiban. Elmondta azt is, hogy alig végez utómunkát, már a helyszínen úgy komponál, olyan expozíciót választ, hogy ne kelljen utólag vágni vagy expozíciót állítani, emiatt a képei gyakorlatilag azonnal publikálhatóak, akár már a vacsora alatt. Teljesen egyetértek egyébként azzal a nézetével, hogy aki manuálban fotóz, az egy idő után már szinte csukott szemmel tudja az adott fényhez való ISO-blende-záridő kombinációkat, így nem kell sokat tökölni. Az is igaz azonban, hogy a bemutatott fotói jórészt a kor divatjának megfelelően filmes-vintage-os hangulatúak voltak, ami azért utómunka.
Schram azt is elmondta, hogy az esküvői fotózás – pláne ha pénzt kérünk érte, legyen szó akármekkora összegről 10ezer forinttól 1millióig -, hatalmas felelősség, felelősség egy életre, így nem érti azokat, akik ezt be merik vállalni úgy, hogy pár hete vettek fényképezőgépet, és mostantól fotósnak vallják magukat. Szerinte itt nem lehet hibázni, itt nincs olyan, hogy ez vagy az sajnos nem sikerült mert elszúrtam.
Szólt a már rutinosabb fotósokhoz is, szerinte háromfajta van belőlük: az egyik, aki baromi jó fotókat készít, kreatív, érti a technika minden csínját bínját, de tökhülye az üzleti és az utómunka részhez, ezért nem megy neki a szekér. A másik, aki közepes, átlagos képeket készít, de baromira ért a Photoshophoz és csodát varázsol a képeiből. A harmadik pedig az, aki kreatív, jó fotókat készít, és érzéke van az üzleti és utómunka részhez is, szerinte ez a társaság fog megélni az esküvőfotózásból.
Megtudtuk azt is, hogy annak ellenére, hogy András már közel 500 esküvőn van túl, a mai napig egyedül dolgozik. Egyedül találkozik a párral (a jegyesfotózás kötelező!), egyedül dolgozik a nagy napon is asszisztens vagy bármilyen stáb nélkül, és egyedül csinálja az utómunkát és az albumkészítést is. Mi van, ha tartani kell a derítőlapot valakinek? A válasz pofonegyszerű: “Annyi ember van egy esküvőn, ráadásul mindig van valaki, aki szeret fotózni. Na az ilyenek nagyon lelkesen tudják tartani a derítőlapot.” Egyébként két gépvázzal dolgozik és fényerős fix objektívekkel, de komolyan mondom, bármikor, amikor a technikára terelődött a szó, egyszerűen megtörte az előadás varázsát. Én speciel már utálok technikáról beszélgetni, hiszen ez csak egy eszköz, és ezt ő maga is elmondta. A technika bevallottan azért került szóba, mert tudja, hogy az embereket ez érdekli. Pedig nem ez kellene érdekelje, hanem pl a pszichológia, ami ahhoz kell, hogy az emberekből kihozzuk a legjobbat. Pl az, amikor a vőlegény annyira nincs ráhangolódva a fotózásra, így András a kívánt pózt bemutatva átkarolja a menyasszonyt, esetleg pofonosztást, de mindinkább versengést (“na majd én megmutatom” hozzáállást) kiváltva ezzel a vőlegényből. Vagy amikor a köztudottan alkudozó kínaiaknak eleve 500 dollárral magasabb árat mond, hogy aztán elengedhesse, és így mindenki boldog a végén. Vagy a sztorik az agancsot viselő pogány menyasszonyról, vagy arról, hogyan fotózunk egy steam-punk párocskát. Ez a fotózás lényege, nem az hogy milyen géppel és obival készült egy-egy kép.
Konklúzió? A fotós dolga gazdaságilag jobb Kanadában (Andrást speciel 1-1,5 évvel előre foglalják le, de 4 évvel korábbra is volt már példa, továbbá a foglalón felüli fennmaradó összeget az esküvő ELŐTT egy hónappal kell kifizetni neki – nem ám szaladunk a pénzünk után az esküvőt követően, mint itthon), de a mínusz 20-40 fokos téllel októbertől áprilisig nehéz megküzdeni. Ja és soha ne hagyj ott egy képet az esküvőn! Ha valami eszedbe jut, csináld meg, kérdezd meg, próbáld meg, mert ha nem teszed, az a legrosszabb, ha otthon gondolkodsz rajta, hogy ez meg az de jó kép lett volna. Az a kép már soha többet nem jön vissza.
És még valami: szeresd az embereket!
