Ezek a kérdések mocorogtak bennem, pontosabban ezekre a kérdésekre vonatkozó válaszok fogalmazódtak a fejemben az elmúlt napokban, ezért leírom, mert bizonyára sok embert érdekel, hogy van-e értelme az 50 megapixelnek, és az is, hogy belebukhat-e a Canon abba, hogy – elméletileg – túl nagy fejlesztést nem eszközölt az új 5Ds és 5Ds R gépeken.
Azért odatettem a szót, hogy elméletileg, merthogy nem tudjuk még pontosan mit tud a két masina. Azt ugye elárulta a Canon szóvívője, hogy a dinamikatartomány hozza az 5D III szintjét, a zaj pedig a 7D Mark II színvonala lesz, de senki nem tesztelte még a gépekett, amelyekben új fejlesztésű szenzor van, ami a 7DII-ben debütált, de ott csak APS-C méretben, szóval meglátjuk majd mit tud fullframe méretben, ám véleményem szerint túl sok jóra ne számítsunk, továbbra is a közepes színvonalat fogja produkálni, ahogy az összes Canon. Legalábbis a DxO szerint, ld lejjebb.
Fullframe “kisfilm” vs. középformátum
Mint leírtam már, ez szerény véleményem szerint nem volt túl szép húzás a Canontól. Ha már egyszer a középformátum “támadása” a céljuk a kisfilmes gyártóknak (ld. 36 megapixeles Nikon, 50 megapixeles Canon, és hát nem is olyan rég a középformátumú gépek még 22 meg 40 megapixelesek voltak), akkor illene nem csak a megapixel háború frontjain támadni őket, hanem a képminőség frontján is. Épp ahogy a Nikon/Sony teszi, hiszen az új Nikon masinák például közel 15 FÉ dinamikatartományt tudnak produkálni a DxO Mark labortesztjei szerint. Ezzel szemben a Canon 5D Mark III és a 7D Mark II csak 11,7FÉ-et produkált ugyanitt. És hogy mennyi tud egy középformátumú digitális gép? A Phase One adatlapjai szerint 12.5, 13 és 14 FÉ-et, típustól függően.
Mindezen a számokat viszont ne vegyük készpénznek, és meg is mondom, miért nem. Az egy dolog, hogy a DxO-t – hiába független labor elvileg -, sokan megvádolják azzal, hogy Nikon párti és Canon ellenes. De… Az a furcsa nekem velük kapcsolatban, hogy gyakorlatilag 2011 óta nem teszteltek középformátumú gépet. Fogalmunk sincs miért, azóta rengeteg Phase One, Hasselblad, Mamiya-Leaf és Pentax KF gép kijött már, de egyiket sem tesztelték. Csak a miheztartás végett, a DxO szerint a 2010-es, 2011-es KF gépek 12-13 FÉ dinamikatartományt produkáltak (Phase One IQ180, Pentax 645D).
Aztán vannak ám más tesztek is, nem csak a DxO létezik a világon. Az Amateur Photographer internetes szaklap is végez dinamikatartomány teszteket újabban, az ő méréseik szerint például a Nikon D810 “csak” 12,86 FÉ, a 7D Mark II pedig 12,7FÉ, bár utóbbira azt írták, hogy valós körülmények között nem teljesít olyan kiemelkedően, mint amit a laborszámok mutatnak. Ellenben az csak egy APS-C kamera.
Náluk a Canon 5DIII 11,7 FÉ, a Canon 6D 12 FÉ, de ezeknél nem tudni, hogy az ő mérésük szerint-e, vagy máshonnan vett teszteredményt írnak a cikkükben, ugyanis az újabb gépeknél komplett grafikont prezentálnak a dinamika tartományról ISO értékekre lebontva és kihangsúlyozva, hogy saját mérés, addig a régebbi gépeknél csak egy-egy számot írnak a szöveges részben. Mivel ez a szám lényegében megegyezik, a DxO eredményekkel, ezért gyanítható, hogy akkoriban még nem végeztek saját tesztet, csak beírták a cikkbe a DxO-ról vett eredményt.
Itt tehát már nem tapasztalunk akkora eltérést Canon és Nikon között, és ha elhisszük a Phase One-nak, a Hasselbladnak és a Pentaxnak a 14FÉ-et, amit az újabb Sony CMOS KF szenzorok produkálnak (Phase One IQ150 és 250, Hasselblad H5D-50c, Pentax 645Z), máris kijön, hogy a kisfilmes gépek még mindig a KF gépek alatt vannak, és – ami a legérdekesebb – kb egy szinten vannak egymással, de legalábbis 1FÉ-en belül van az elétérés közöttük, nem pedig 2-3FÉ, ahogy a DxO-n állítják. Simán meglehet, hogy az egész jelenlegi közhangulatot csak a DxO-nak köszönhetjük, de oké, ne bocsátkozzunk ilyen merész állításokba.
Mit akarok mindezzel mondani? Természetesen nem azt, hogy ezek a 35mm-es fullframe szenzorok már szinte ott tartanak, ahol a KF gépek, hiszen erről szó sincs. A KF gépek színkezelésben még mindig jobbak, és amíg a kisfilmes gépek max. 14-bites RAW-t állítanak elő, addig a KF gépek 16-bitest, tehát több tónusárnyalatot képesek rögzíteni, ami finom átmeneteknél bizony számít. (aztán ott van még az objektív feloldóképesség kérdése persze, meg a központi zár…). Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy nincsenek NAGYON elmaradva képminőség ügyileg, megapixelben pedig már ugyanott tartanak a kisfilmes gépek, mint a középformátum. Joggal mondták tehát annak idején a Nikon D800-ra, hogy a “szegény ember középformátuma”. Ma is az. A Canon 5Ds és R a maga 50 megapixelével, és az “elvileg nem sokkal gyengébb, de majd meglátjuk milyen” képminőségével méginkább az lesz, és ezt a Canon is pontosan tudja. Miért? Lássuk az árakat.
Alternatívák
Először is tegyük fel, ahogy aki ilyen gépet vesz, annak szüksége is van rá, márpedig ha szüksége van rá, akkor komolyabb munkákat (pl reklám, fine-art tájkép, komolyabb stockfotózás) is végez, márpedig ha komolyabb munkákat is végez, akkor vélhetőleg van már egy komolyabb, L-es objektív parkja. Szerintem ez nem merész feltételezés. Tehát először is tegyük fel, hogy az a kiindulási alap, hogy van már egy olyan objektív parkunk, ami alkalmas az 50 megapixeles 5Ds-ekkel való használatra (most tekintsünk el attól, hogy egyesek szerint még a legjobb Zeiss kisfilmes obik sem tudnak kirajzolni 50 megapixelt). Szóval ha ezt feltételezzük, nézzük meg az árakat. Mik a lehetőségei egy fotósnak, akinek szüksége van nagy felbontásra, és AA-szűrő nélküli élesebb képre (hogy miért van rá szüksége, azt a cikk végén tárgyalom).
A verzió: vesz egy 5Ds R-t, kb 1,3 millió Ft-ért (jelen állás szerint úgy néz ki, ennyibe fog itthon kb kerülni). Ha cége van, elszámolja ugye költségként és visszaigényli az áfát, tehát nettó kb 1millió Ft-jába kerül. Probléma megoldva, megvan a szegény ember középformátuma, 50 megapixel, az AA-szűrő hiánya miatt élesebb is, obik vannak hozzá, öröm és bódottág.
B verzió: vesz egy használt Nikon D800E-t vagy D810-et és hozzá objektíveket. ÁFÁt így nem tud visszaigényelni, ezek ára 800.000 Ft körül mozog kevés expoval. Ehhez még kell venni legalább egy nagylátót, egy normál és egy tele vagy macro objektívet a munkához, a Nikon obik sem olcsók, tehát mindenképpen túllépi vele az 1milliót, de jó eséllyel a másfelet is. És még így is “csak” 36 megapixele van, nem 50.
C verzió: körülnéz középformátum fronton, szintén használtan. Mik a lehetőségek? A legrégebbi digitális hátfalak még csak 17-22 megapixelesek, még LCD sincs rajtuk, teljesen számítógép függők, jóllehet ezek 300ezer Ft körül mennek már, de a digitális fényképezés hőskorából származnak. Az újabb (de még mindig régi) Phase One P40+, Hasselblad H3D és társaik 1,2-1,3 milliótól indulnak, nem kevés expoval, és sok esetben ez csak a hátfal (kivéve a Hassyt), ehhez még kell venni egy vázat további 200-500.000 Ft-ért. A még újabb Phase One, Leaf és Hassyk már 5-6-8 millió Ft-ba kerülnek, ezeket hagyjuk is. Ott van még a Pentax 645D és az új 645Z. Előbbi 800.000 – 1,2 millió körül van használtan, utóbbi újonnan, külföldről hozatva minimum 2 millió, itthon vásárolva 2,5 millió. Ha kintről hozatjuk tengerentúlról, akkor itthon nem tudjuk az áfát visszaigényelni, az itthoni nettósítva kb 1,9-2mio között van. Szóval egy régi Phase One vagy Hassy, és egy újabb Pentax kb annyiba kerülnek mint az 5Ds R. Igen ám, de ezekhez még nincsen objektív. Márpedig azok nagyon nem olcsók, drágábbak, de minimum annyiba kerülnek, mint a legjobb kisfilmes obik, még a legolcsóbb Pentaxhoz is ajánlanak 1millió Ft-ért objektívet (pl. Pentax HD D-FA 645 90mm/2.8 Macro). Persze lehet kapni hozzá filmes érából visszamaradt olcsó obikat, de tartok tőle, nem biztos, hogy azt hozzák, amit várnánk, kezdve azzal, hogy nincs autofókusz és vázról állítható blende. Oké, nem is mindig kell azoknál a munkáknál, amiket ezekkel a gépekkel végzünk, de azért mégis jó ha van. Phase One-ra az alapobi kerül 2-300.000-be, a régebbi Mamiya és Rodenstock optikák negyed és félmillióba, egy jófajta Schneider-Kreuznach 1,2 millió (eBay árak). Egy szó mint száz, hiába veszünk mondjuk 800ezer vagy 1,2 millióért középformátumú gépet, még legalább ugyanennyit, de inkább többet kifizethetünk objektívekre (mintha a DSLR-ek világában nem ez lenne… Tegye fel az a fotós a kezét, akinek a gépváza többet ér, mint az objektív parkja).
Mi jön ki tehát a végére? Hát az, hogy igaza van a marketingesnek, amikor azt írja, hogy a Canonnál 78 dollárba kerül egy megapixel. Ha nekünk kellenek a megapixelek, egész egyszerűen nincs más alternatíva ilyen áron! Nomeg az 5Ds R-t másra is lehet használni, míg egy középformátumú gép használata elég korlátozott. És ezt a Canon is pontosan tudja. Ha ez a gép “csak” az 5D Mark III szintjét hozza, akkor sincs más. Minek törjék magukat ott Japánban egy hiperszuper gépért, ha egy kicsit gyenguszabbat csinálnak azt is meg fogják venni, miután nincs más? És még piacvezetők is. Nagyon jól tudják ezt Canonék, pontosan tudják, hogy a “szegény ember középformátumával” meddig lehet nyújtózkodni, hogy hol vannak a határai, mikortól éri meg már inkább egy használt, valódi KF gépet venni az ő DSLR-jük helyett. Ha innen nézzük, tán még örülhetünk is, hogy “csak” ennyiért adják az 5Ds-t, mert ha 1,6 millióért adnák, még úgy sem lenne igazán alternatíva.
Aztán mire is kell az 50 megapixel?
Mutatom mindjárt, de először is lássuk, mekkora is az az 50 megapixel a többiekhez viszonyítva:
Brutálnagy, ezt láthatjuk, az 5Ds által produkált képméret 8688 x 5792 pixel. A Nikon D810 a maga 36 megapixelével 7360 x 4912 pixel méretű fotókat gyárt. Az, hogy ezeket a hatalmas méretű fotókat mekkorában lehet kinyomtatni, függ a DPI felbontástól. Nem mindegy, hogy magazin címlapról beszélünk vagy óriásplakátról, mégpedig azért nem mindegy, mert van olyan hordozó, amit közelről nézünk, és van amit távolról. Azt is fogadjuk el kiindulási alapként, hogy a fenti méret a natív méret, de komolyabb – értsd átlagos néző által látható – minőségromlás nélkül egy digitális képet másfél, egyesek szerint kétszeresére lehet nagyítani szoftveresen. Maradjunk a másfélnél, hogy ne nagyon haragítsuk magunkra a szakmát.
Ellátogattam egy hazai digitális nyomda weboldalára, ahol anyagleadás címszó alatt tételezik, hogy milyen típusú hordozóhoz, milyen felbontást várnak el. Ez alapján készítettem az alábbi táblázatot, ahol láthatjuk, hogy az adott felbontás mellett mekkorát lehet nyomtatni kiemelkedő minőségben a 36 és az 50 megapixelből (az 1,5x nagyítást már nem volt idegzetem kiszámolgatni, akit érdekel szorozza meg a lenti számokat 1,5-tel). Láthatjuk, hogy nem is olyan nagy méretekről beszéltünk:
Különös tekintettel a belétri reklámhordozókra, melyeknél feltételezik, hogy közelről fogják nézni őket (pl. divatáru boltokban a plakátok, gyorséttermekben háttérvilágított kajafotók, vagy ilyenek a hordozható, bárhol felállítható roll-upok), így ezeknél a magazinfotókhoz hasonló, 300dpi-s felbontást kérnek. Ez például egy 22 megapixeles 5D Mark III-mal fotózva, natív méretben mindössze 48x32cm-es lehet, ha azt mondjuk, hogy másfélszeresére lehet nagyítani, akkor is csak 72x48cm. Ennél sokkal nagyobb például egy H&M plakát, vagy akár csak egy információs roll-up, tehát kevés. Ha tovább nagyítjuk, elkezd szétesni, nyilván először még nem olyan durván, hogy az különösebben zavaró lenne. Egy Europlakát egyébként 5 méter x 2,4 méteres, a fenti táblázatban megadott 30dpi felbontással ez alig kisebb, mint a Nikon D810 natív kép mérete. És akkor még böcsületesen komponáltunk, és nem kellett vágni a fotónkból az utómunka során.
Fent láthatók a roll-up display, illetve a H&M, Zara és a Jack’s Burger plakátjai. Mindegyiket közelről nézik tehát kell a nagy felbontás. A Jack’s-es képek a sajátjaim, 20 megapixeles Canon 6D-vel készültek, kb 1 méter magasak, ráadásul maga a kép volt 20 megapixeles, amiből látható, hogy kivágtak egy-egy részletet, ami talán ha 10 megapixel lett így. A minősége egyébként nem lett rossz, de jobban megnézve természetesen életlen, és egy 36, mindinkább egy 50 megapixeles géppel jobban mutatott volna. Ugyanez az ügyfél csináltatott már nagymolinót és autódekor fóliát is ezekkel a képekkel, oda is jól jött volna a 20MP-nél nagyobb felbontás, nem keveset harcoltam a grafikussal emiatt.
Személyiségi jogok miatt nem teszem be a fotókat, de több ismerősöm is csináltatott már egész falat beborító családi képet, vagy a gyerekeket ábrázoló képeket otthonra. Öntapadós fotótapétát, ami beborítja az egész falat. Azok sem rosszak, de mindegyik jobb lenne, ha nem 18-22 megapixelen készültek volna.
Ezekből láthatjuk tehát, hogy nem ördögtől való dolog ez a sok megapixel, akinek ilyen jellegű munkái vannak, az nem bánja, ha van, és nem tartja annyira háborúnak a megapixelszám emelkedését. Nekik szánja a Canon az 5Ds-t és 5Ds R-t, mégha a szenzortechnológiája nem is a toppon van, azért a semminél jobb. Akinek szüksége van rá, az meg fogja venni, mert – mint említettem – nem igazán van más ilyen árban. Rajtuk kívül meg még sokan meg fogják venni, akiknek nincs szükségük rá, csak elvarázsolja őket a sok megapixel, majd felcsavarják rá a 24-105-öt és azzal fog muzsikálni egész életében.
Az előbbi és az utóbbi társaságból már jól fog járni a Canon, és a végén kiderül, hogy csak mi háborgunk, mint a tenger, de ők köszönik jól vannak. Fasza szenzor meg majd lesz talán három év múlva, de akkor is csak óvatosba’, ha már nagyon muszáj.
UPDATE: A cikkhez még annyit, hogy sem a Canon, sem a Szaküzletünk nem szólt vagy szól bele, hogy mi jelenik meg itt a blogon. Ez az írás saját vélemény, és lényegében a saját dilemmámat (is) tükrözi, hiszen jómagam is abban az alternatívakereső cipőben járok, amiben a cikkben említett képzeletbeli fotós. A cikk azon része, hogy mire jó az 50 megapixel pedig abból az apropóból íródott, hogy a Nikon D800 bejelentésénél is és a Canon 5Ds bejelentésénél is tele vannak a Facebook és a netes cikkek komment szekciói olyan véleményekkel, hogy ez csak megapixel háború, hogy minek kell ennyi megapixel, hogy netre felesleges, és hogy úgysem használja ki senki. E témában szerettem volna rávilágítani arra, hogy igaz van valóságalapja a fenti állításoknak, de ennek ellenére akad bőven szakember, aki kihasználja egy ilyen gép adottságait.
