Szeretsz fotózni. Egyre jobb cuccokat veszel. Kacérkodsz a gondolattal, hogy profi fotós akarsz lenni. Másoknak is megy, miért ne menne neked is? El akarod tartani a családodat és azt látod, hogy egyesek többszázezerért vesznek objektíveket meg gépeket, akkor biztos sokat keresnek, milyen jól élhetnél te is. Jársz fotósuliba is, az oktatónak olyan könnyen megy minden. Azt még pontosan nem tudod, hogy mit szeretnél csinálni, de jó lenne a fotózásból élni. Tudod mit mondok? Simán meglehet! De azt se feledd, hogy nem lesz minden szép lányból topmodell, és azt se feledd, hogy a fotózás az esetek többségében nem olyan romantikus szakma, mint az elsőre látszik.
Egy ismerősöm keresett meg azzal a kérdéssel, hogy mindig is én voltam neki a fő inspirálója és szeretne ő is fotózással foglalkozni. Anno együtt dolgoztunk egy cégnél, én akkor kezdtem a fotózással foglalkozni és őt is megfertőztem. Nekem ez lett a szakmám, ő jó ideig hobbista maradt, de most elvégzett egy fotóiskolát, lecserélte a fényképezőjét és az objektívjeit egy jobbra és az a terve, hogy még picit járna fotóiskolába, beleszagolna az esküvőzésbe, bár nem akar esküvői fotós lenni, de szeretné eltartani a családját. Eltartani a családját? Az szép dolog. De a válaszom erre az volt, hogy ha el akarod tartani a családodat, akkor tanulj meg programozni vagy 3D grafikát készíteni*. (Ha már 40 évesen a fogorvosról és a jogászról jó eséllyel lecsúsztál). *a kommentekből kiderül, hogy már a 3D grafika sem pálya
Lehet hogy szigorú voltam vele, de azt mondtam neki, hogy fotósként megélni – a mai világban – nem elég annyi, hogy szeretek fotózni és el akarom tartani a családomat. Utóbbit szerintem ki is húzhatod egyelőre a listáról, max az lehet cél az első években, hogy magadat el tudd tartani a munkádból. De mint fotós, főleg mint kezdő fotós ez kell legyen a legkevésbé fontos célod egyelőre. Most azt hiszed, hogy egy közhelyet fogok elpuffogtatni, hogy az első célod a fejlődés kell legyen. Szerintem nem. Megváltozott a világ. Persze ez is fontos, de ma amikor már mindenki fotós vagy fotós akar lenni (vagy DJ vagy modell), ma már az a fontos, hogy próbáld meg felismerni, hogy szorult-e beléd néminemű művészi hajlam. Hogy jó-e a szemed, van-e szíved ehhez a szakmához. Én se vallom magamat művésznek, és a legtöbb kollégám szintén így van vele. De mégis, az eladható, piacképes fotóknak igenis van művészi értéke, hiszen ettől különbek az átlag fotóknál, amit bárki tud csinálni. Meglátni egy mozdulatot, egy gesztust. Képen megmutatni egy érzést. Észrevenni az apró részleteket és azokat kiemelni. Érzékenynek lenni a fényekre, fény-árnyék játékokra. Egy jó fotósnak ezek mindennapi dolgok. Egy jó fotós ha nem fotóz, akkor is így szemléli a világot, ha ül a kocsiban a dugóban, vagy sétál egy áruházban, akkor is észreveszi azt, amit más nem feltétlenül. Ha egy filmet néz, előfordul, hogy nem is a történettel foglalkozik, hanem lenyűgözi a operatőr mesteri munkája a kompozícióval és a világítással. Ezt akár lehet kórosnak is nevezni. :)
Nem biztos, hogy ez mérőszámnak minősül, de sanszos: nézd meg a telefonodat. Hány olyan kép van benne, ami azért készült, mert lenyűgözött a látvány, és sikerült is visszaadni a képen?
A fenti egy iPhone-nal készült fotó egy tehetséges magyar fotóriportertől. Nem érted? Háttérben egy medence két lubickoló nénivel, baloldalt egy árnyékban lévő oszlop takarja ki a kép felét, ami előtt egy vízesés van, ami megcsillan a napfényben. Te észreveszel ilyeneket, ha egy Aquaparkban lubickolsz a családdal, vagy a barátnőddel? Hajlandó vagy emiatt elszaladni a telefonodért, csak hogy megörökítsd és megmutasd az embereknek? Volt már olyan, hogy az ilyen lépten-nyomon szembejövő alkalmak miatt hónapokra úgy döntöttél, hogy a fotóstáskád lesz a retikülöd, és mindenhová magaddal viszed a gépet? Itt egy másik ugyanattól a sráctól:
#keszthely #triatlon #blackandwhite A photo posted by Arpad Kurucz (@arpadkurucz) on
Egy halál egyszerű terasz, ahová besüt a nap. Semmi extra. Riporterünk melózni volt a Balatonon, és ez volt a szállása arra a pár napra. Ő mégis meglátta és lefotózta a telefonjával, amiből egy szép minimál lett. Észrevennéd egy fal textúráját a súrlófényben, vagy ilyenek fel sem tűnnek neked? Na ezeket kell felismerni magadban, mielőtt úgy döntesz, hogy fotózásból akarsz élni, mert ez a képesség – ha megvan benned – fog segíteni akkor, amikor semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezted. Ez fog segíteni abban, hogy elégedett megrendelőid legyenek, akik örömmel fizetnek a munkádért. Csak ezután jöhet a fejlődés rész. Fejlődni autodidakta módon, fejlődni fotóiskolában, fejlődni workshopon, tanulni másoktól és rengeteg-rengeteg képet megnézni, vagy akár kielemezni is.
Aztán ott van még a felszerelés. 1 évet dolgoztam fotós szaküzletben, pontosan tudom, hogy a hobbisták költenek a legtöbbet felszerelésre. Szerintem ez mindenhol így van a világon. Miért? Ennek két oka is lehet. Bizonyára vannak emberek, akik azt hiszik, hogy ha jobb felszerelésük van, jobb képeket fognak készíteni. De én inkább úgy gondolom, hogy azok tehetik meg, hogy mindig a legújabbat és a legjobbat vegyék meg, akiknek a fotós hobbijuk mellett van egy jól fizető állásuk, ami termel annyi pénzt, hogy a hobbijukat finanszírozni tudják belőle úgy, ahogy csak akarják. Nincs ezzel semmi baj, a hobbik már csak ilyenek. De ha profi fotós akarsz lenni, gondolkozz el azon, hogy miért nem a profik veszik meg a legtöbb esetben a legújabb, legjobb cuccokat? Tán azért mert nincs rá szükségük? Ez is igaz valahol. Meg az is, hogy nincs rá pénzük. A kettő összefügg. Ha akarnák talán meg tudnák venni, de annyi pénzük nincs, hogy olyan cuccot vegyenek, amire nincs igazán szükségük.
Mert a profik úgy költenek felszerelésre, hogy az vissza is hozza az árát belátható időn belül.
Befektetés. Tárgyi eszközbe. Vállalkozáshoz. Érted…?
Befektetni viszont sajnos muszáj, mégha nem is olyan iramban, mint ahogy egy hobbista teszi. Ez márpedig elég sok pénzt felemészt. Ugye mondtam, hogy a család eltartását sürgősen húzzad ki a célok közül? Odébb van az még. Nem lehetetlen, de odébb van. Na, mennyi mindent leírtam már, aztán szinte semmiről nem esett szó. Mivel kezdjem, a jó hírrel vagy a rosszal? Kezdjük a rosszal, hogy jó szájízzel távozzon az olvasó a végén.
- Nem elég szeretni fotózni, mint fentebb kiderült jól is kell csinálni. Az nem mérce, ha jönnek a lájkok a Facebookon, és laikusok dícsérgetik a képeidet a környezetedből. Az a mérce, ha valaki azt mondja, hogy szeretné ha lefotóznád neki ezt meg azt, ne adj isten még fizet is érte, de nem is ez a lényeg hanem az, hogy elégdett a végén, és ajánl másoknak, mások is megbíznak és ők is elégedettek. Ha ez 10x, vagy 20x megtörténik, az már mérce.
- Fontos, hogy szerelemből csináld a fotózást, és ne azért érdekeljen, hogy legyen miből eltartani a családodat vagy magadat, hanem azért mert ez az életed, és ha egy fillért nem keresnél vele akkor is csinálnád. Romantikus mi? Pedig nem mindig ilyen romantikus. A mi szakmánk ugyanis az esetek többségében egyáltalán nem romantikus. Akkor is szeretned kell a fotózást, akkor is a legjobbat kell hoznod, amikor a munka minden csak nem romantikus. Amikor 20db egyszerű tárgyat kell lefotóznod fehér háttéren. Nem egy izgalmas téma. Persze egy kezdő ezt is élvezi az elején, de amikor huszadszor kell megcsinálni, akkor már lehet, hogy picit utálni fogod, de mégis szeretni kell és lelkesen csinálni. És ez még csak a kezdet. Az elhivatottság és a profizmus nem itt kezdődik, hanem ott, amikor jönnek a problémák.
- Merthogy vannak “szeretem” fotózások, és vannak “nem szeretem” fotózások. Hidd el nekem, ma Magyarországon nagyon gyakori az utóbbi, és mégis azt is szeretni kell. Szeretem fotózás az, amikor minden klappol és olyan képanyag készül, amit megálmodtál és büszkén vállalod utána, sőt büszkén vállalja az egész stáb, akivel dolgoztatok rajta. Szinte minden fotózás szeretem fotózásnak indul. Csak aztán jönnek a problémák: kiderül hogy nincs semmiféle stáb, akivel dolgozhatnál a szép eredményen. Egyedül vagy. Mindegy, megszoktad már. (Megszoktad már?). Aztán kiderül, hogy nem olyanok a körülmények. Vacak a helyszín. Vacak a termék. Béna a modell. Szarok a fények. Bármelyik előfordulhat és sokszor elő is szokott fordulni, néha halmozottan. De ami a leggyakoribb: nincs…idő…alkotni. Ez a leggyakoribb jellemzője a fotózásoknak, hogy nincs idő, sietni kell, kapkodni kell. Tőled viszont elvárják, hogy szépet alkoss. A fotózás időigényes tevékenység, mégis a megbízók többsége nincs tisztában ezzel. Rendszerint fele annyi időd van a fotózásra, mint amennyi kéne. Van olyan megrendelő, aki tudja, hogy ehhez idő kell, de ezeknek is a fele az első vagy a második fotózás után (miután látja, hogy jó a képanyag), előjön a szokásossal: “Figyu, nekem 1 óra múlva el kell mennem.”, “A modell sajna csak 4-ig ér rá”, “1,5 órára kaptuk csak meg a helyszínt, mert utána lesz egy rendezvény.” Persze tőled ugyanazt várják majd el, mint amikor 3 órád volt arra, amire most csak egy van. Aztán ehhez jön még, hogy szarok a fények. :D Klasszikus. 2 hete a spanyol riviérán voltam reklámfotókat készíteni egy megbízónak. Bringás és lifestyle fotókat különféle mezekben. Kifizetett egy rakás pénzt repjegyre, szállásra, munkadíjra. Egy egyébként kifejezetten igényes megrendelőmről van szó. Aztán a 4 napból 2-t nem sütött a nap, és a sportolók akiket fotózni kellett végső soron edzőtáboroztak, így meglehetősen kevés alkalommal és rövid időre értek rá. Volt olyan nap, hogy csak délelőtt 1 órát meg délután egy órát lehetett fotózni, akkor viszont ami a csövön kifért, mert nagyon sok kép kell, ráadásul többször autóba kellett ülni és távolabbi helyszínekre elutazni. Ilyenkor nem lehet azt mondani ugye, hogy dehát kérem, kevés az idő és szarok a fények. Álommelónak indul, és közben kiderül, hogy 4 nap problémamegoldás vár rád. De ezt is szeretni kell. Én ezek ellenére álommelóként gondolok vissza rá, persze nem az lett amit elképzeltem, hogy majd vonzó sportolókat fotózok, baromi jó ruhákban, kisebb stábbal. Ettől messze voltunk, de inspiráló helyeken fotózhattam inspiráló embereket. Ettől lett álommeló.
Azt gondolod, hogy olyan lesz, mint Dustin Snipes fotózása fent. Aztán azt veszed észre, hogy egy szem géppel a kezedben szaladgálsz és nézed az órádat, hogy mennyi időd van még. Persze olyan fotót kéne csinálni, mint Dustin Snipes…
Nem kell azonban ilyen messzire menni, ott van például egy esküvő. Ahol 12 órát talpalsz 5-10 kiló felszereléssel, a végefelé már csak te vagy józan, meg max a kollégáid, hajnali fél 2 van és tudod, hogy még 1,5 órás autóút vár rád, ha végeztél. Hogy aztán otthon 1 hétig görnyedj a számítógép előtt 2000 fotó fölött, miközben nyaggat a gyerek, hogy gyere játszani és látod, hogy boldogtalan az asszony, mert nem foglalkozol vele, pedig otthon vagy.
Tavaly október 17-én volt az azévi utolsó esküvői fotózásom. Reggel még beszéltem telefonon a nagypapámmal, megbeszéltük, hogy mi fog történni az elkövetkező napokban, mert betegeskedett az öreg és épp kiengedték a kórházból. Délelőtt elindultam az esküvőre, pont odaértem, mikor jött a telefon, hogy meghalt a papa…. Te meg próbálj meg 12 órán át jópofit vágni egy pár élete egyik legboldogabb napjához, és hozni azt a színvonalat, amit láttak a weboldaladon, amikor megbíztak. Nem könnyű, de meg lehet csinálni. Nem is ez a kérdés. Csak próbáltam pár példát mutatni arra, hogy nem is olyan romantikus a mi szakmánk, mint azt gondolják.
Aztán nem beszéltem még olyan mindennapos dolgokról mint az ízlés nélküli megrendelők, akik olyat kérnek tőled amiről tudod hogy rossz lesz, de nekik az tetszik (jó esetben rájönnek és helyrehozható még a dolog).
Nem beszéltem még a low-budgetről, az alkudozó ügyfelekről, nem beszéltem a mindennapos képlopásokról.
Nem beszéltem még a világszintű jelenségről, hogy mindneki fotósnak képzeli magát, nyomott áron vagy ingyen dolgoznak rontva ezzel mások megélhetését. Utóbbi persze tény, de én szvsz nem tartom egetrengető problémának, hiszen igényes megrendelők még mindig vannak, és amíg vannak, addig az igényes fotósoknak is lesz munkájuk.
És akkor még nem beszéltem a riporterek gyakran mostoha körülményeiről, az unalmas sajtótájékoztatókról, az éjszakai ügyeletekről például, mert ahhoz én nem értek, csak hallom.
Persze vannak azért jócskán szép napok. A fotózás révén olyan remek embereket ismerhetsz meg, akiket egyébként valszeg sosem. Olyan helyekre juthatsz el, olyan helyekre juthatsz be, ahová egyébként sosem vagy épp egy rakás pénzért csak. És az is egy jó dolog, hogy a legfőbb szenvedélyeddel pénzt kereshetsz. Olykor kevesebbet, olykor meg többet. De amikor többet keresel, akkor sem leszel gazdag, hiszen ahogy az ember megteheti, megpróbál fejleszteni. A bringás fotózáshoz nekem például be kellett szerezni egy olyan fényképezőgépet, aminek van olyan jó követő fókusza, ami lekövet egy biciklistát, ahogy például keresztülhalad átlóban a keresőben, de kellett egy 200-as tele is, mert addig 100-as volt a leghosszabb obim. Az ember azt gondolná, hogy ezeknek a fejlesztéseknek egyszer vége lesz, mert olyan felszerelése lesz, ami már megfelelő. De sosem lesz vége, elárulom nektek. Maximum lelassul, de vége sosem lesz. Az meg épp elég, hogy elvigye annak a pénznek a jórészét, amit megkeresel vele. Ha jó géped van, majd fájni fog a fogad egy másik objektívre. Aztán jön egy olyan gépváz, ami sok nyűglődésedet megoldaná. De az meg 30-40 megapixeles képet gyárt, így le kell cserélni a számítógépedet, mert a régi nem bírja. Aztán rájössz, hogy egy nagyobb monitor jó lenne, vagy egy helyett két monitor, hogy nagyobb méretben lásd a fotódat, lásd az apróbb részleteket. Ha mindez netán megvalósul, rájössz, hogy milyen jó lenne egy digitalizáló tábla, vagy egy MIDI kontroller, hogy felgyorsítsa a munkádat, mert a legfőbb problémád az idő. Ha ez is megvan végre, kijön egy olyan objektív, ami egy személyben ki tudna váltani 3 obidat és kisebb, könnyebb lenne a cuccod. Nem fájna annyira a hátad a táskától. Mert valahol a legfőbb dolgod az egészséged. Eladod, megveszed. Aztán kijön egy gép, ami megint olyat tud, ami vonzó. Mérlegelsz…és így tovább az örökkévalóságig. Hogy is van a mondás? Tanítsd meg a gyerekedet fotózni és sosem lesz pénze drogokra. :D
Aztán egy idő után rájössz, hogy hónapok óta nem fotóztál olyat, amit magadnak, a saját örömödre csináltál. Miért? Mert nincs rá idő. Mert az, hogy kimész a tópartra és lefotózod a kacsákat, már nem motivál. Lenne ami motiválna, de ahhoz kéne modell, és/vagy kéne helyszín, kéne styling, kéne világítás. Ezt meg megszervezni, odautazni, megcsinálni idő, pénz és energia. Az meg nincs. Örülsz, hogy fel tudtál állni a géptől egy hétvégére és játszottál a gyerekkel, vagy moziba mentél a pároddal. Ja tényleg! Otthon dolgozol. Magyarázd meg egy két-három éves gyereknek, hogy apa most nem megy játszani, mert dolgoznia kell. És hirtelen nem tudod hova tenni, amikor a 2 éves gyereked odaül az íróasztalodhoz, és azt mondja “Esztej is dojgozik.”
Hát ilyen, meg még ilyenebb a hivatásos fotózás. Mi mégis szeretjük. Imádjuk a munkánkat. Imádjuk, hogy nem kell egy irodában ülni 8-16h-ig és egy félkegyelmű főnök utasításait követni. Imádjuk, hogy nem kell januárban megmondani, hogy augusztusban mikor szeretnénk szabira menni (mi nem megyünk szabira augusztusban :D…legalábbis az esküvősök biztosan nem). Ugyanakkor nem igazán tudjuk értékelni, hogy hétvége van, és nem tudjuk mit jelent az, hogy “munkaidő vége”. Mi szeretjük az embereket, szeretjük a kihívásokat, amit a sokféle ember sokféle módon támaszt. Ha felhős az idő, nem áll pittyre a szánk, hanem azon agyalunk, hogyan lehetne kamunapfényt csiholni vakuból egy portré kedvéért. Szeretünk problémát megoldani. Azért szeretjük mindezt, mert a fotózás az életünk, a szenvedélyünk. Vajon Máté Bence miért töltött egy évtizedet a fűtetlen leskunyhóban? Csak azért, hogy első helyeket érjen el pályázatokon? Nem hinném, hogy azért. Szenvedélyből tette…azért.
Ez veled is megtörténhet. Nem lebeszélni akarlak, csak felvilágosítani. Hallottad már biztos, hogy nem egyszerű, de lehet, hogy nem elégszer. Az elején én sem tudtam, hogy mit akarok ettől az egésztől, aztán alakultak a dolgok maguktól. De sosem erőltettem. Sosem gondoltam az elején, hogy márpedig én most ebből akarok megélni, sőt eltartani a családomat, max egy vágyam volt, hogy de jó lenne elérni egyszer, hogy a fotózás legyen a munkám. Aztán lelkes voltam, kitartó voltam és sikerült. De nekem is úgy sikerült, hogy két blogot írok mellette, hogy van némi kiegészítő keresetem is mellette, ami csak részben kapcsolódik a fotózáshoz. Pont azért, mert a fotózásban néha előfordulhat az, hogy 1 hónapig rád se nyitják az ajtót. Ha jól csinálod akkor ez nem esik meg sűrűn, de néha megeshet, márpedig abban az egy hónapban is meg kell élni valahogy.
