Kipróbáltam a Sony A7R III új funkcióját, a Pixel Shiftet, mellyel felbontást nem, de élességet és képminőséget növelhetünk, sajnos némi egyéb kompromisszum árán.
A Pixel Shift mint olyan, nem új dolog, nem a Sony találta fel. Azt, hogy az Olympus, vagy a Hasselblad csinálta meg először, most nem mondom meg nektek, lusta voltam utánanézni, de lényeg, hogy mindkettő márkának van olyan kamerája, ami tudja ezt (sőt, talán már a Pentaxnak is van). Illetve nagyjából ezt. Az Olympus a 16 megapixeles szenzorával képes ezzel a módszerrel 40 megapixeles képet gyártani, a Hasselblad meg az 50 megapixeles (még a CCD szenzoros) kameráját csinálta meg úgy, hogy ilyen módszerrel 200 megapixeles fotót gyártson (Hasselblad H5D-200C Multishot). Nomeg kicióccóba’ meg tudjuk csinálni mi maguk is Photoshoppal, persze ugyanolyan azért nem lesz.
A dolog lényege egyszerű: ezek a szenzorok hagyományos Bayer mintás szenzorok, egy képpontot 4db pixel tesz ki, melyből egy vörös, egy kék és kettő zöld (RGGB). Konyhanyelven fogalmazva a vörös pixelek készítenek egy vörös képet, a kékek egy kéket, a zöldek két zöldet és a kamera “agya” készít ebből demozaik eljárással, interpolációval egy színes képet. Nem megyek bele ennél jobban a technikai részletekbe, mert úgysem fogjátok megérteni, én sem szoktam (értsd el se tudnám szépen magyarázni) :D Sokkal egyszerűbb ha megmutatom az alábbi beszédes ábrát. Látható a különbség a normál fotó és a pixel shift multishot között. Utóbbi esetében a kamera 1-1 pixelt tilitolizza a szenzort minden expozíciónál, így minden pixel minden színt rögzít, miáltal nem lágyul le a fotó az interpoláció miatt és nem romlik a színhelyesség a demozaik eljárás miatt. (asszem jól mondtam). Az eredmény egy normál fotónál élesebb és pontosabb színekkel rendelkező fotó lesz.
A kérdés már csak az, hogy ebből a végeredményből hogy lesz a Hasselbladnál 4x, az Olympusnál 2,5x akkora fotó, a Sonynál meg marad ugyanúgy 42 megapixeles, mint az eredeti. Valószínűleg ennek oka az, hogy míg az Oly és a Hassi a felbontásnövelésre utazott ezzel a technológiával, addig a Sony inkább a képminőség javítására.
Kipróbáltam a módszert, és az eredmény valóban lenyűgöző.
Nyilván a fotós kollégák, barátok jórésze csodálkozó és árgus tekintettel figyeli a Sonyra váltásomat és néhányan nem restek naponta az orrom alá dörgölni, hogy mekkorát hibáztam, hogy otthagyom a Canont. Ennek farvizén kaptam egy videót, melyben Karl Taylor hasonlítja össze alaptvetően a Hasselbad H5D-50 CCD-t a legújabb H6D-100C-vel, de mellékesen odateszi melléjük a Sony A7R II-vel készült fotót is. Íme, ha van fél órád megnézni: (ha nem, elmondom – A Sony csúnyán alulmarad a sokmilliós masinákkal szemben élességben, moiréban, színben és csúcsfény-kezelésben is)
Na ezen a videón felbátorodva álltam neki az új pixel shift cucc tesztelésének, hiszen ez még az A7R II-ben nem volt benne és kíváncsi voltam mit tud. A hivatalos verzió szerint a pixel shift javít az élességen, eltünteti a moirét, javít a színeken és növeli a dinamikatartományt is. Nyilván csodát nem vártam, egy 3000 dolláros 35mm-es kamera képe nem lehet olyan, mint egy 33.000 dolláros középformátumé. Nagyobb a szenzor, több a bit, komolyabb az objektív és a 100 megapixeles esetében jóval nagyobb a felbontás is.
De…
A saját tesztfotók alapján, amit bár nyilvánvalóan nem tudtam összemérni egy Hasselblad “erejével”, jól lehet látni, hogy az alapkép (pixel shift nélkül) végülis nagyon hasonlít a videón látható Sony képre, látható moiré is, és a kép lágysága is hasonló. A pixel shifttel készült fotó viszont igencsak hasonlít a Hasselblad-féle eredményre, legalábbis így érzésre. Tudom ez nem valami überszakmai módszer, de hogy egy jóbarátomat idézzem, “olyan kalappal köszönünk amink van, ha nincs kalap, akkor bólintunk”: szemre, érzésre elképesztő képélességet tapasztalhatunk ilyen módszerrel, és a moiré is teljesen megszűnik.
Eredmény? A Sony 42MP-es BSI szenzora a DXO szerint egy ligában játszik az 50MP-es, croppos középformátumú CMOS szenzorokkal (a 100MP-es Hassi már nem croppos). A pixel shifttel pedig mégtöbbet farag a különbségből.
Frankón olyan érzése lesz a Lajtán inneni fotósnak, mintha középformátummal fotózna.
De…
És most jön a feketeleves, a fentebb említett kompromisszumok.
- A pixel shift módszere úgy néz ki, hogy a kamera csinál négy expót egymás után. Az expók közötti időt mi állíthatjuk be a kamerán, de a legrövidebb idő 1 mp lehet, állítólag ennyi idő minimum kell a szenzornak, hogy pontosan pozícióba álljon. Ebből fakadóan nem nehéz kitalálni, hogy: masszív állvány, távkioldó vagy időzítő, és a statikusnál is statikusabb téma szükségeltetik hozzá. Láttam netes teszteket, még a tájkép is necces, ugyanis a felhők mozognak, a fák lombozata is mozoghat adott esetben, és itt már gebasz lesz az összefűzéssel. A csillagos égboltról már ne is beszéljünk. Ha egy hangyaf.sznyit is mozog a téma vagy az állványon a kamera, már fura mintázatok jöhetnek elő a képen. 1 pixelnyi távolság nem játék! 😅 Szóval leginkább tárgyfotó, esetleg enteriőrfotó ami szóba jöhet, talán talán még kajafotó, de a kaja is rendszereint valamennyit mozog, változik.
- A kamera – tekintettel az ilyen kiélezett szituációra – a pixel shift esetén elektronikus zárat használ, nyilván azért, hogy a redőnyzár ne mozdítsa be a gépet. Az elektronikus zár viszont nem igazán van barátságban a vakuzással. A Sony egy büdös mukkot nem ír erről sehol, sőt még azt is leírják, hogy amikor állítod be a pixelshift expok közti késleltetést, akkor vakus fotózás esetén olyan időközt állíts be, hogy a vakunak legyen ideje feltölteni két expo között. Azt már netes fórumokból kellett kigugliznom, hogy elektronikus zár esetén a vakuszinkronidő 1/13s! Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy egy 42 megapixeles fullframe kamera esetében el kell felejteni a f/13 meg f/16 és társai rekeszértékeket a diffrakció miatt, és a legcélszerűbb f/5.6 és f/8 közötti rekeszértékeket használni a maximális képélesség miatt, akkor hamar rájöhetünk, hogy f/8, 1/13s, és ISO 100 mellett jó sötét műterem kell, hogy ne szóljon bele a környezeti fény az expozíciónkba. (Vakus fotózásról beszélünk, ha valaki eltévedt volna a sok rizsában. Vaku nélkül bármilyen záridő mehet.)
- Ha van statikus témánk, jó állványunk, sötét műtermünk és ügyesek voltunk, akkor a kamera megcsinálja nekünk a 4db pixel-shiftes .ARW-t (Sony-féle RAW-formátum) és elmenti a kártyára. Nem fűzi össze, ezt nekünk kell megtenni a Sony remek (LOL) Viewer nevű szoftverével. Ki kell jelölni a négy fotót, jobbklikk és Create Pixel Shift kutyafüle. Pikk-pakk megcsinálja, majd jön a feketeleves: elmenthetjük egy a Sony által kitalált .ARQ formátumú RAW fájlként, vagy konvertálhatjuk TIFF vagy JPEG formátumba. Persze a lelkes fotós egyből menti ARQ-ba, aztán éri a hidegzuhany, hogy se a Lightroom, se a Capture One, se az Adobe DNG Converter…semmi nem támogatja ezt a formátumot. Most arra gondolsz, hogy az Adobe pár napja dobta ki az A7R III RAW-fájlt támogatást? Megmondom, hogy a Capture One már előtte is tudta, de nem erről van szó. Ezek az ARW-t támogatják, nem az ARQ-t. Szóval, ha valamit akarunk kezdeni vele, kénytelenek vagyunk a Sony nevetséges Edit nevű alkalmazását használni, aztán átkonvertálni TIFF-be és azzal folytatni a munkát.
Én a magam részéről beleszerettem a Capture One színeibe mostanság, szóval kifejezetten felzaklatott, hogy itt van egy kupac kiváló minőségű bit és byte, és nem lehet megfűszerezni egy világklasszis RAW konverzióval. Vajon ez csak időleges, vagy a Capture One félti a sejhaját és olyan elv miatt nem támogatja ezt a rendszert, amiért idegen középformátumot sem támogat? Az Adobe meg csak szimplán lusta volt leprogramozni, ahogy a Canon-féle Dual-Pixel RAW-t se támogatja a mai napig?
Na mindegy, íme az eredmények. A tesztből egyébként az is kiderült, hogy a Sony FE 85mm f/1.8 obi és a Canon EF 100mm f/2.8L IS Macro objektív képélesség tekintetében pariban vannak, színben viszont van különbség. A Canon melegebb tónusokat produkál, mint a Sony optika.
Javasolt: jobbklikk + megnyitás új lapon
Végezetül miért jó nekünk mindez? Nyilván, ha az ember fotóit csak monitoron nézik, akkor max lehet 100 meg 200%-on nyálat csorgatni a minőségre. Facebookot inkább hagyjuk. Ha a fotónk nyomtatásba megy, akkor is az van, hogy kis méretben ebből szinte semmi nem fog látszani. Nagy méretben jönnek elő ezek a részletek, de inkább azt mondanám, hogy egy ilyen pixel shiftes fotót lazán és büntetlenül lehet 200-300%-osra nagyítani, nem fog szétesni. Így lehet nekünk 80-100 megapixeles fotónk akár. Ja és hát a crop. A fenti virslis fotó egy erős crop. Aztán még az is 20 megapixel. Ez a nem mindegy. Miért? Itt van az eredeti kép alul, megtehettem volna, hogy nem komponálom bele a villát tartó csipeszt, meg a softboxot, de ahhoz közelebb kellett volna menjek, ami kisebb mélységélességet eredményezett volna, így ha azt akarom, hogy a virsli meg a villa éles legyen, szűkebb rekeszt kell használjak. Akkor meg jön a diffrakció és az életlenség.
Mondjuk ez kicsit olyan, hogy csináltunk magunknak egy problémát (42MP meg diffrakció), amit megoldottunk (hátrébb megyünk, f/5.6-f/8 és crop = 20MP). Kalkulátor szerint egyébként 42 megapixelen f/9-nél kezd bejátszani a diffrakció, 20 megapixelen meg f/13-nál. Az már egy másik teszt lenne, hogy milyen mélységélességet kapnánk, ha egy 20 megapixeles kamerával és f/13-as rekesszel olyan közel mennénk, mint amennyit vágtam a 42 megapixelből. Ha ugyanilyet, akkor tényleg az van, hogy generáltunk egy problémát, hogy aztán megoldhassuk. Ezt most nagyon szívesen kipróbálnám, ha nem döglött volna meg a 6D-m, az pont 20 megapixeles. Így viszont csak anyit tudok mondani, hogy szerintem nem ugyanolyan lenne, hiszen jóval közelebb kellene mennünk ezért a kivágásért, a rekeszen viszont alig szűkítenénk, szóval mégiscsak van értelme ennek az egész mizériának a megapixel monsterekkel, diffrakcióval és társaival.
