Közel három hónapja van nálam a Sony A7R III. Azért tartott ennyi ideig a teszt, vagy legalábbis vélemény megírása, mert ilyenkor uborkaszezon van nálam, így a gépet meglehetősen keveset volt alkalmam nyúzni, főként itthon dolgoztam vele állványra téve, műtermi körülmények között. 3 hónap alatt azonban már összejött annyi tapasztalat, hogy belevágjak a cikkbe, jóllehet két “részeredmény” az első benyomásokról és a pixel shift üzemmódról már kikerült a blogra. Ennek linkjeit a cikk végén találjátok, vagy a Tesztek menüpontra kattintva.
Rögtön kezdeném is az innováció résszel.
Már a specifikációk láttán azt érezheti az ember, hogy ezek a Sony gépek modernebbek, mint a nagy márkák DSLR-jei, és nem csak azért, mert nincs bennük tükör, amit sokan negatívumként élnek meg inkább, mint pozitívumként. Az azonban a kamerák megismerése és használata során világosodik ki igazán, hogy egy ilyen géphez képest a mai DSLR-ek szinte őskövületnek számítnak. Nehéz is lenne felsorolni miért, valószínűleg más tetszekben sem említenek konkrétumokat, de ugyanaz lehet a feeling – sokszor említettem már ezt a párhuzamot -, mint amikor egy Teslát viszonyítunk egy 2010-2012. körüli Mercihez. Azért ilyenhez, mert a Model S ekkor jelent meg, és már akkor, vagyis 6-8 évvel ezelőtt olyan innovációk voltak benne, hogy a nagy autógyártók csak pislogtak. Itt is ez van. A Sony elkezdte diktálni az iramot, a nagy DSLR gyártók meg csak futnak utána. Nyilván nem állnak egyhelyben, azt azért nem tehetik meg, a Canon és épp most rukkolt elő az Eye-AF-fel az M50-ben…amit a Sony 2013-ban csinált meg. Az alábbi tesztből talán kisejlik majd, hogy milyen potenciál rejlik ezekben a gépekben úgy, hogy még csak a 3. generációnál tartanak, egészen konkrétan 4-5 éves az Alpha 7 márka. A nagy gyártók ennyi idő alatt ugranak egyetlen generációt, mialatt a Sony hármat, és irtózatos tempóban fejlődik. Persze ennek van üzleti oldala is, csak úgy tudják átcsábítani a népet, ha nem olyan kényelmes tempóban haladnak, mint a nagyok. De ez minket a legkevésbé sem érdekel, minket az érdekel, hogy a Sony szinte teljesen más paradigmában van, teljesen másképp tekint egy fényképezőgépre. Ha nem a Teslát említem itt, akkor az iPhone-t, azt a terméket, amelyik megreformálta a mobiltelefonipart és ma már mindenki okostelefonnal járkál. A fényépezőgép persze csak egy fényképezőgép, nem fog – remélhetőleg – soha más funkciót betölteni, de bőven van hová fejlődni ezen az egy területen is, amit jelenleg csak a Sony, a Fuji, a Panasonic és az Olympus tesz meg. A júzer pedig még jó ideig választhat, hogy jól bevált, minőségi kalapácsot, vagy inkább szögbelövőt használ.
Mondja erre az egyszeri CaNikon fanboy, hogy “persze, de a CaNikon megbízható, már bizonyított, mérhetetlen nagy optikasor van hozzá, ami a Sonynál nincs”. De ha végiggondoljuk ezt a mondatot, semmi olyan előny, vagy más tulajdonság nem szerepel benne, ami ne csak idő kérdése lenne.
Sony FE bajonettre jelenleg 73db natív fixobjektívet, és 14db natív zoom objektívet kínálnak mindenféle gyártók, beleértve a Sonyt, a Zeisst, a Sigmát, a Tamront, a Tokinát és a sok kis gyártót. Ebből a 87db objektívből 45db autofókuszos.
Szóval, ha nem beszélünk az adaptált objektívekről, kihúzzuk az manuális objektíveket, amik inkább csak videózásra jók, meg hobbiból fotózni, még úgy is 45db natív, autofókuszos, jó minőségű objektív áll a fotósok rendelkezésére 14mm-től 400mm-ig. Fontos a hangsúly itt a jó minőségen, gagyi optika egyelőre még nem igazán létezik ezekhez a gépekhez. Persze még mindig van 1-2 lyuk, például 135 és 400mm között jelenleg nincs natív fixobjektív, és nem lehet még kapni jóárasított 70-200/2.8-at, csak a Sony saját, csillagászati árú darabját. De ez mind csak idő kérdése, ahogy az is, hogy ezek a kamerák hosszú távon bizonyítani tudjanak.
Variálhatóság
A Sony A7 kamerák elég komolyan testreszabhatók. Emiatt kétféle ember létezik: az egyik szerint ez baromi jó, a másik szerint meg a Sony nem tudott egy rendes fényképezőgépet tervezni, mert a Canonon és a Nikonon minden gomb a helyén van, és nem a felhasználóra bízzák az összerakását. Azért azt gondolom, hogy az utóbbi érv eléggé sántít. Az kétségtelen, hogy a CaNikon gépek nagyon jól lettek megtervezve, és tényleg minden kézreáll rajtuk. De azért ők is elkanyarodtak pár éve abba az irányba, hogy raktak 1-2 szabadon programozható funkciógombokat a kamerákra, illetve néhány előre definiált funkciógombot is át lehet programozni. A baj csak az, hogy például a Canon erősen lekorlátozza, hogy mit enged rátenni ezekre a gombokra, és ez a lista jellemzően elég karcsú. A Sony elképzelése ebből kiindulva ugyanez, csak megcsinálták rendesen. Van néhány dedikált gomb, ISO, sorozat, AF-ON, AEL például, de ezeket is át lehet programozni igény esetén, és emellett ott van az C1, C2, C3 és C4 funkciógombok, az egyes objektíveken lévő funkciógomb, a SET gomb, a joystick megnyomása, illetve a Fn gyorsmenü, ezekre azt rakunk amit akarunk, ráadásul külön lehet őket programozni fotó, videó és képvisszanézés módra.
A Sony A7R III esetében is van az üzemmódválasztó tárcsán egyedi bállításnak hely, három is. Ezekre a gép aktuális beállítását lehet ráprogramozni, és megjegyez mindent. Nem csak az ISO/rekesz/záridő triót, hanem az AF beállításokat, a LiveView/EVF beállításokat, képstílust, fájlformátumot, videó beállítást, fehéregyensúlyt, képprofilt, mérési módot, pixel shiftet, vakumódot, zebrát…szinte mindent. Ha ráprogramozzuk mondjuk az 1-es üzemmódra teszem azt a megszokott stúdiós beállításunkat, akkor minden alkalommal ezeket hívja be a kamera, amikor 1-esre állítjuk a vezérlőtárcsát. Ha elállítjuk a paramétereket, akkor megmaradnak az új értékek akkor is, ha a kamerát kikapcsoljuk, vagy maga lép sleep módba tétlenség esetén. Ha viszont elállítjuk a vezérlőtárcsát és újra visszatekerjük 1-esre, akkor megint az eredetileg elmentett értékek lesznek ismét aktívak. A Recall funkcióval is be lehet hívni ezeket, sőt – a Nikon D700 is már tudott ilyet, a Canonok tudtommal sosem – a memóriakártyára is engedi elmenteni a beállításokat, és onnan is be lehet hívni azokat, ha mondjuk két vázat használunk egyszerre.
Azért kicsi, hogy ne fájjon
Valamilyen kísérteties ok folytán a mai mirrorlessek többsége picike. Üdítő kivétel talán a Panasonic néhány gépe, a Leica SL, és a Fujifilm X-H1 és GFX, ezek azok a masinák, amik nem indokolatlanul kicsik. Persze mások meg azt mondják, hogy a DSLR-ek indokolatlanul nagyok. Nyilván ez felhasználásfüggő, aki túrázik, nyaralás közben lóg a nyakában a kamera, vagy kevésbé feltűnő módon akar emberek között fotózni, azoknak a kis méret előny. De azt gondolom, hogy az alkalmazott fotográfiában, a fotós “melóséletben” ők vannak kevesebben, és azok vannak többségben, akiknek fontosabb az ergonómia, hogy 8-10, vagy akár 12-14 órás műszak esetén se gémberedjen el az ujjuk, hogy minden gombot és tárcsát kényelmesen elérjenek és tudjanak használni, stb. Az is nehezen vitatható tény, hogy a – leginkább laikus – ügyfél szemében valljuk be bizalomgerjesztőbb, ha nagyméretű kamera és objektív van a fotós kezében és nem valami mütyür. Ez pszichológia, tetszik nem tetszik. Ha egy esküvőn a nagypapának nagyobb kamerája van, mint a hivatásos fotósnak, az a pár és vendégek szemében furcsa érzetet kelt. Az más kérdés, hogy ha a fotós a mütyürrel zseniális fotókat ad át, amit a nagypapától a násznépig jó eséllyel mindneki lát és csodál, akkor már nem fog számítani a méret. Szóval ez inkább csak pillanatnyi kényelmetlenség.
Ám a valódi kényelmetlenséget a fizika okozza. Én nem vagyok egy nagydarab ember a magam 175 centijével és 70-75 kilójával, az ujjaim se hosszabbak vagy rövidebbek az átlagosnál. De ez a kamera még nekem is pici volt. Kezdve azzal, hogy gyakori, hogy a középső ujjam hozzáér az objektívhez, magyarán kevés a hely az ujjaknak, főleg ha egy nagyobb optikát teszünk a gépre. A másik dolog pedig a lelógó kisujj, a.k.a. Petyr Baelish. Én a fotós karrierem elején próbáltam DSLR-en a portrémarkolat használatát, de hamar leszoktam róla, mert túl nehéz lett tőle a kamera, ami először persze menő feeling (nagyon menőnek éreztem magam akkor is, amikor a másodvázam egy 1D Mark III volt), de hamar rájöttem, hogy se a hátam nem bírja 8-10 óra cipelés után, se az ujjaim nem bírják görcsölés nélkül. Ekkor jött a 6D és a pici fixobjektívek korszaka, azóta nincs is bántalmam.
A Sony A7R III-ra viszont muszáj volt portrémarkolatot venni.
Így lesz fényképezőgép mérete (és súlya, bár ez annyira nem szempont, hiszen önmagában is majdnem olyan nehéz, mint egy 6D), így nem lóg a levegőben az ember kisujja a markolatnál, így lehet egy kézzel is viszonylag kényelmesen tartani és állítgatni. De nem, nem lesz olyan mint egy DSLR. Bár már annyira hozzászoktam, hogy a 6D-met kézbe véve azt érzem, hogy amaz bumszli. Egy hét Sonyzás után a 6D-t kézbe véve azt éreztem, hogy hűűű de kényelmes, most meg azt, hogy hűű de dagadt. Megszerettem a Sonyt, de a méretét nagyon gyűlöltem. Pár napja megjött a markolat, azóta ez az érzés huss, elszállt. Most már szinte mindent szeretek rajta. Kivéve az első vezérlőtárcsát, az bizony nincs túl jó helyen véleményem szerint, a használatához picit fogást kell váltani a markolaton, különben nem érjük el. A cimborákkal összehasonlítottuk és kiderült, hogy például az A7 II-n egy picikét felfelé áll az első vezérlőtárcsa, az A7R III-on meg teljesen vízszintes. Ez hiba volt a Sony részéről, egy expogombon lévő mutatóujj nem tudja kényelmesen elérni, csak akkor ha kissé ráfordítunk csuklóból is. Ennél még a középsőujjnak is kényelmesebb helyen van, talán meg lehet szokni, hogy az első tárcsához nem a mutatóujjunkkal nyúlunk le, hanem a középső ujjunkkal nyúlunk fel, de ehhez aztán végképp kell a portrémarkolat, mert ilyen szituban már csak a gyűrűs és a kisujjunkkal tartjuk a gépet, ami nem valami biztos fogás (ha a kisujj markolat nélkül a levegőben van, akkor nem kell részletezni milyen lesz gyűrűsujjal tartani a gépet). Aztán lehet mindez csak Canonos berögződés, mert Canonéknál ez a tárcsa felfelé néz, és nagyon könnyen elérhető, Nikonosok meg lehet azt se tudják miről beszélek, mert eleve így tanultak meg fotózni.
A többi gomb és tárcsa viszonylag rendben van, tény hogy nincsenek akkora távolságok, mint egy DSLR-en, de nincsenek is idegesítően közel egymáshoz, hamar meg lehet szokni. Külön jó, hogy három vezérlőtárcsa van, így az ISO/rekesz/záridő szentháromságot rá lehet programozni erre a háromra, és máris kényelmesebben használható, mint bármelyik Canon vagy Nikon, ahol egy gombot nyomva kell tartani az ISO állításhoz. Ennek ellenére még ehhez is hozzá kell szokni, még így 3 hónap után is néha a hátsó tárcsát tekerem a rekeszváltáshoz, ami a Canonon berögzült, pedig erre a vezérlőre a Sonynál az ISO-t tettem rá. Itt meg is jegyezném, hogy az elején különösen káosz lehet a kezelést illetően, hiszen ez a gép – mint említettem – teljesen testreszabható, a testreszabás viszont nem egy alkalom, hanem egy folyamat. Elkezdjük felfedezni a gépet, kitököljük a gyakran használt új(!) funkciókat, így a kezelőfelületet az első pár hétben mindig változtatgatni fogjuk. Így meg persze mégnehezebb megszokni, de azért meg lehet. Ezt még tetézi, hogy a kamerán külön gomb- és vezérlőkiosztást lehet csinálni fotózásra, videózásra és képvisszanézésre. Aki videózik is a fotózás mellett, annak háromféle kiosztást illik megjegyezni.
Meike MK-9 markolat
Ha már a portrémarkolatoknál tartunk, aki biztosra akar menni, az vegyen gyárit. Sajnos azonban elég horror ára van a gyári markolatnak, bőven százezer forint fölött vesztegetik, így nekem pont kapóra jött, hogy a gépvásárlás után egy hónappal a Meike kiadta az utángyártottat. (Tudom, az ember megveszi méregdrágán a kamerát és markolatra meg sajnálja a pénzt…van benne igazság, ennek ellenére is úgy vagyok vele, hogy ez a géphez képest egy faék egyszerűségű kiegészítő, így nem tartom indokoltnak az árcímkéjét és inkább másra költöm a felárat. Négy utángyártott kijön egy gyári markolat árából.) Bár nem voltak jó tapasztalataim a kínai markolatokkal korábban, de rengeteg sztorit lehet olvasni róluk, hogy valakinél hibátlan, valakinél hibás, tehát nagy a gyártási szórás, ki kell fogni egy jót. Mivel negyedáron van a gyárihoz képest, így belevágtam a kísérletezésbe, amit tovább bátorított az infó, hogy állítólag a Meikénél nemrégiben volt egy minőségi ugrás. A markolat megjött, és egy hét használat után azt mondhatom, hogy egyelőre tökéletesen működik. A minősége megfelelő, a gombok jók, a tárcsák jók, az expogomb is, egyedül a joystickba tudok belekötni, az nem mozog olyan szépen és precízen, mint a gyári, de azért használható. A joystick megnyomásán volt nekem egy funkció, de ezt törölnöm kellett, mert a markolaton lévőt nem lehet úgy mozgatni, hogy ne nyomd meg véletlenül. A hozzá adott rádiós távirányító is frankó, bár nekem egyszer-egyszer nem akart reagálni első nyomásra csak másodikra, volt hogy a kijelzője is kikapcsolt, azt hittem lemerült az akku benne, aztán kiderült hogy nem, csak valami érintkezési hiba lehetett.
Végezetül ehhez annyit, hogy egy ilyen kisméretű gépet fel lehet “hizlalni” portrémarkolattal és különféle kiegészítőkkel (létezik hüvelykujjtámasz, markolathosszabbító, L-plate, keresőre nagyobb szemkagyló, soft-button az exponálógombra, speciális csuklópánt stb.), ezzel szemben egy nagy kamerát nem lehet kicsivé varázsolni. Ha mindennel telepakoljuk ezt a gépet, és reteszünk egy komoly objektívet, egy vakut/rádiós kioldót, akkor egészen tekintélyes méretű és súlyú lesz (ld. fent). Ha viszont lecsupaszítjuk, ráteszünk egy aprócska fixobjektívet (pl. a 28/2), ne adj Isten veszünk hozzá egy szépen varrott bőr féltokot, akkor egy pici, könnyű és szeretnivaló utazós gép lesz belőle.
Fotó: angelo-pelle.com
Elektronikus kereső (EVF)
Nem igazi indok a mirrorless ellen ma már az EVF sem. Szögezzük le itt és most, hogy szemre élességet állítani alapesetben sem az EVF-ben, sem az OVF-ben nem tudunk a kisméretű vetített kép okán, vagy legalábbis nagyon korlátozottan tudunk csak. Alapvetően mindenki az autofókuszra hagyatkozik, mert mindegyik esetben kell valami extra segítség, ha látni akarjuk pontosan, érzékelhetően az élességet: az OVF-nél precíziós mattüveg, az EVF-nél meg belenagyítás vagy focus peaking. Ha már utóbbi kettő közül választani kell, akkor inkább a belenagyítás. Míg mattüveget a fotósok 95%-a tuti nem cserél soha, addig az EVF-nél gombra lehet programozni az azonnali belenagyítást. Szóval e tekintetben jobb az EVF. Oké, manuál fókuszálás pipa.
A következő indok az EVF ellen, hogy “nem akarok kijelzőt nézni a valóság helyett”. Ez is csak olyan dolog, ami idő kérdése. Az EVF-ek egyre jobbak, 100-120Hz képfrissítéssel a mozgás már egészen sima, majdnem olyan, mintha mattüvegen át néznénk. A felbontás sajnos még mindig nem az igazi (ezt említettem már az első benyomások cikknél is), és nem azért mert “csak” 3.69 millió képpont van azon a körömnyi kijelzőn, hanem azért mert élőkép esetén sajnos az EVF nem használja mindet. Erről úgy lehet meggyőződni, ha ellövünk egy képet, és az EVF-ben nézzük vissza, akkor látjuk valójában azt a 3.69mio képpontot, akkor pengeéles a kijelző. Ahhoz képest a LiveView mondjuk ki sz.rabb. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, de ami az élőképen pixeles, vagy lépcsőzetes, vagy épp vibrál, az képvisszanézéskor kisimul, tehát a kijelző már tudja azt a felbontást, amit a szem nem érzékel (hogyne tudná, 2560 ppi!), de sajnos ezt a felbontást csak képvisszanézéskor látjuk még. Gondolom az egészet kihasználni számításigényes és energiaigényes megoldás lenne, és a proci és/vagy az akksi még nem tart ott, hogy ezt ki lehessen használni. De ettől függetlenül használható az EVF, engem nem zavar ez a kis pixelesedés, néha vibrálás az élkontrasztoknál, sokkal fontosabb az, hogy nem szaggat, ha mozgatom a kamerát. Ahhoz, hogy az A7R III-nál ezt elérjük, át kell állítani a gyári beállításokat. Először is az EVF minőségét át kell állítani normálról magasra, ezzel 100Hz-es lesz a képfrissítés, és lehet még egy olyan trükköt is csinálni, hogy átállítjuk a rendszert PAL-ról NTSC-re, ekkor 120Hz-es lesz a kereső. Akkuidőben nincs érzékelhető különbség emiatt, csak anyi fog történni, hogy a kamera minden bekapcsoláskor és minden formázáskor figyelmeztet, hogy NTSC-ben vagyunk. Meg az, hogy lassú svenkelésnél olyan feeling az EVF, mint a pentaprizma, és gyors svenkelésnél, vagy sötétben se szaggat igazán.
Mondják még azt is, hogy az EVF azért nem jó, mert nem olyan, mint az OVF, ami mindig egy fix mélységélességet mutat, még akkor is ha lerekeszelünk. Erre az a válaszom, hogy az EVF-et be lehet állítani így is meg úgy is. Ha kikapcsoljuk az exposzimulációt, akkor egy automata fehéregyensúlyos, nyitott rekeszes, “jól exponált” világos képet mutat az EVF beállítástól függetlenül. Stúdiós fotózásnál erre szükségünk is lesz, hiszen f/8-f/13-as rekeszen vakuvilágítás nélkül csak “botorkálnánk” a sötétben. Szóval ha bekapcsoljuk a “Live View Display – Setting Effect” funkciót, akkor a végleges expót látjuk a keresőben, ha kikapcsoljuk akkor úgy viselkedik az EVF, mint az optikai kereső. És persze mindezt ráprogramozhatjuk egy gombra, betehetjük az Fn gyorsmenübe, vagy kirakhatjuk a My Menu fülre. (Bocsánat az angol kifejezésekért, de így használom a gépet, a magyar fordítása a menünek kb. olyan szörnyű, mint a Photoshopé). Van azonban egy átmeneti szituáció is, amikor a környezeti fényt egészítjük ki a vakufénnyel úgy, hogy a vakufény a domináns, ott választani kell: vagy nem látjuk a valódi expót, cserébe világos jelenetet nézünk az EVF-ben, vagy szimuláljuk az expót, de mivel a vakufény a főfény, ezért kissé sötét keresőbe kell néznünk, hiszen a környezeti fényt kicsit alulexponáljuk, hogy a vaku lehessen a főfény. Ilyenkor jó, ha ez a funkció elérhető helyen van, és nem a menü legmélyén, mert a fotózás kezdetekor beállíthatjuk EVF-be nézve az alapexpót, majd a fotózás további részére kikapcsoljuk a szimulációt.
Az utolsó indok az szokott lenni az EVF ellen, hogy “egész egyszerűen nem jön be ez a digitális feeling”. Ezzel nem lehet vitatkozni. Valóban digitális. Az más kérdés, hogy 3 hónap használat után már annyira megszoktam, hogy nem zavar, és semmiféle nosztalgiát nem érzek, ha újra belenézek a Canon keresőjébe (csak röhögök a középre pakolt néhány AF ponton). Higgyétek el, hogy az EVF-ek előbb-utóbb el fognak jutni odáig, hogy nem lesz érzékelhető különbség, a pentaprizma+mattüveg, és a kijelző képe között. És ez nem a felbontáson múlik már, hanem az akkun és a processzoron, bár brutál procik vannak ma már, szóval leginkább az akkumulátoron, és a hőelvezetésen.
Autofókusz
Huh…na ez egy kemény téma, azt se tudom hirtelen hol kezdjem. Emlékszem, hogy mikor megvettem az 5D Mark III-at, el voltam hűlve, hogy az autofókuszhoz a Canon külön kézikönyvet gyártott. A Sony nem tett ilyet, pedig tehetne, és azt hiszem vastagabb is lenne, mint a Canoné. Félelmetesen sok AF és MF funkció van a Sonyban. Eye AF, Lock On, Center Lock On, Zóna, Pont, Kiterjesztett pont, touch-af, touch-pad, arc regisztráció, AF terület regisztráció, focus peaking, focus maginfication, DMF, Pre-AF, AF sebesség videóban, meg a bánat tudja még mi.
Kezdeném mindenekelőtt azzal, hogy a kamera autofókusza olyan gyors, mint egy felsőbb kategóriás DSLR-é, és sötétben is ugyanúgy “lát”. Ráadásul még pontos is, mert ugye nem csak fázisdetekciós AF-et használ, mint a DSLR, hanem kiegészíti a kontraszt alapúval is, ezért ha életlen képet készítünk, az többnyire user error lesz. Múlt hónapban 70 embert portréztam egy nap alatt, 400 képből 400 éles lett. A Canonnal ilyen soha nem fordult elő, 5DII-5DIII-5DIV, 6D, 1DIII…tökmindegy volt.
Ebben a kamerában alapvetően 5 fókuszmód van: normál autofókusz (AF-S), követő autofókusz (AF-C), automatikus választás, ha várható hogy a statikus téma elmozdul (AF-A), autofókusz, amibe bele tudunk nyúlni manuálisan (DMF), és manuál fókusz (MF). Mindet a kamerán kell, vagy lehet állítani, a Sony obik közül van olyan, amin nincs is AF/MF kapcsoló. Ez még egyik sem nagy ördöngősség, a DSLR-jeimen is volt automatikus választás, és sok Canon obi eleve úgy van megcsinálva (ring-USM), hogy bele lehet nyúlni kézzel az AF-be (Full-Time Manual Focus, aka FTM). Azt azért halkan megjegyezném, hogy az AF-A itt legalább működik is, a Canonnak ez sosem volt az erőssége, hogy hatékonyan átváltson követőre a single AF-ről. A Sonynak is kell egy kis reakcióidő ilyenkor, de elég jól működik.
42 megapixelből elég jól lehet vágni. Canon 200mm f/2.8L II + Metabones V
Aztán van itt nekünk Lock-On autofókuszunk is, ez még nem tökéletes a Sonyban. A Canon és a Nikon követőfókusza eleve ilyen: onnan indul a követőfókusz, amelyik pontot használjuk, és az alanyunk mozgása esetén az AF pontok egymásnak adják át a témát. A Sonynál a követőfókusz nem így működik, ott ha AF zónát választunk, akkor zónán belül marad az AF, ha a téma kilép a zónából, akkor elveszíti az AF. Ha Wide módot állítunk, vagyis az egész képernyőn mehet a követőfókusz, akkor a kamera automatikusan választja ki a témát, és bár meglepően jól szokta kiválasztani, azért nem mindig tudja, hogy mi mit vagy kit akarunk élesnek látni. Az előbbi zónás példa annyira abszurd, hogy ha követőfókusznál a kiterjesztett fókuszpontot használjuk (vagyis egy pici AF pont és a körülötte lévő néhány pont), akkor a követőmódban erről a gyűszűnyi területről nem szabad kilépnie a témának, különben elveszíti a fókuszt a kamera. Hogy ennek mi értelme van nem tudom. De itt van a Lock On AF, ami úgy működik, mint a DSLR-eknél. Kiterjesztett AF ponttal megmutatjuk a témát a kamerának, az felismeri, egy kerettel körberajzolja és utána követi, bármerre is menjen a képmezőn. Ez viszont sajnos nem annyira pontos még, mint mondjuk egy felsőkategóriás Nikonban: ha túl gyors a téma, akkor a Lock-On elveszíti. Ez azért fura, mert a sima Wide követőfókusz a gyors témákat is leköveti, a Lock On meg nem annyira. Szóval ez nem egy sportgép, de hétköznapi szituációkhoz jó lehet.
A Center Lock On AF egy picit másképp működik, azok fogják szeretni, akik eddig a DSLR-rel mindig csak középső pontot használtak és újrakomponáltak. A Center Lock On nem követőfókusz, csak amolyan fél-követő. AF-S módban használható, és a középső nagy fókuszkockával lehet élesíteni, ám ekkor egy gombnyomásra a kamera felismeri a témát, ugyanúgy kerettel körbejelöli, és ha a téma elmozdul, vagy újrakomponálunk, akkor a fókuszkeret rajta marad, megy vele. Nem állít újra élességet, tehát nem követi a témát, de ha újra élesítünk, akkor már nem középen fogja keresni az élességet a kamera mint eddig, hanem ott ahová a témánk és a vele elmozduló fókuszkeret került a képmezőben.
A fentiek mellett bátran ajánlom a Wide AF-területet is, amikor a kamera maga választja ki a témát a képmezőn, tényleg nagyon hatékonyan működik. Nyilván a gyűrűhúzást nem erre fogjuk bízni, de ha kirándulunk, vagy a családot, gyerekeket fotózzuk, vagy épp épületet fotózunk, akkor remek eszköz lesz, ritkán téveszti el a dolgát, szinte mindig megtalálja a gyereket, a kutyát, az épületet, a tárgyat amit fotózni akarunk.
Arcfelismerés és Eye AF
Ez a Sony AF igazi zsenialitása. A kamera nagyon hatékonyan ismeri fel az arcokat, ha közelebbi portrét, mondjuk félalakot, vagy ennél szűkebb kivágású portrét fotózunk, akkor a szemeket. Raádásul mindig a kamerához közelebbi szemet, ahogy nagykönyvben meg van írva.
Ez a funkció (eye af) se teljesen tökéletes még, nem szereti a rossz fényviszonyokat és nem szereti az erős ellenfényt sem. Normál körülmények között viszont a kamera akár AF-S módban is ha arcot talál, akkor a szemet keresi (ha nem talál szemet akkor az arcot jelöli ki), AF-C módban pedig gombnyomásra kezdi el keresni a szemet és követi azt. Ehhez viszont folyamatosan nyomni kell a gombot, amit érdemes ráprogramozni az AF-On-ra, az AEL gombra, vagy akár – ha van – az objektíven lévő funkciógombra, ami a kezünk ügyébe esik. A Sony FE 85/1.8-omon van ilyen gomb oldalt, de például a Sony FE 28/2-n nincs. Az a tapasztalatom ugyanakkor, hogy ha közeli portrét fotózunk és a kamera mégsem találja meg a modell szemét, akkor ne hagyatkozunk a sima arcfelismerésre, mert az nem olyan pontos kis mélységélesség esetén. Ez azért viszonyra ritka alkalom, de szentségeltem már miatta, főleg adaptált objektívekkel, de natívval is. Félalaknál, egész alaknál már nincs ilyen, mert nagyobb a mélységélesség, nagyobb a tűréshatár.
Ez a sok AF funkció egyébként picit össze is keveri az emberfiát az elején, a bőség zavarában azt se tudjuk, hogy melyiket mikor kellene használni. Ha olyan gépről váltunk, amelyikben mindig csak a középső pontot használtuk, akkor ez a dilemma fokozottan előjön majd. De úgy gondolom, hogy ezt meg lehet tanulni, előbb-utóbb kialakul, hogy melyik funkciók a leghasznosabbak a fotózási stílusunkhoz, és azokat megtanuljuk készségszinten kezelni. Az a jó, hogy ezekhez nem kell menüzgetni, hanem bármelyiket rá lehet programozni a megfelelő, kézre eső gombokra. Ha meg arra van igény, akkor ezt a gépet is lehet úgy használni, hogy csak a középső AF pont aktív, azzal élesítünk és újrakomponálunk, bár ezt vétek lenne így csinálni ilyen sok lehetőség mellett.
Nekem a felső két funkciógombra van téve az AF-terület választása és a single/követő AF menüpontja. Legtöbbet a gépet a Zóna AF-fel használom, azon belül 90%-ban megtalálja a témát, amit szeretnék.
Ha több embert kell fotózni, például egy esküvőn, lehetőség van beregisztrálni a vőlegény és/vagy a menyasszony arcát és tömegben őket fogja előnyben részesíteni az arcfelismerő.
Ezt a funkciót még nem próbáltam, de ezt is ki lehet tenni külön gombra. A vége az lesz, hogy kevésnek találjuk a programozott funkciógombot a kamerán, mert elkap minket a hév, és annyi mindent kiraknánk külön gombra. Ebben azért segítség az Fn gyorsmenü, ami egy kétsoros menücsík a képernyő alján, ezt is szabadon lehet programozni, így oda sokmindent bepakolhatunk, ami a gombokra nem fér rá, és persze ott a My Menu is. A hátsó vezérlőtárcsa széleire is lehet programozni funkciókat, de én ezeket leszedtem, mert a tekerésre raktam az ISO állítást, és gyakran előfordult, hogy egy “vehemensebb” tekeréskor megnyomtam a tárcsa szélét, aktiválva ezzel az oda programozott funkciót. Ezzel mondjuk elveszítettem 3 funkciógombot, szóval ezt még át kell gondolni. :D
Ha a Zóna AF nem megfelelő, akkor jön a Flexible Spot, vagy az Extended Flexible Spot, vagyis a pici, tilitolizhatós AF pont. Ezt a joystickkal elég jól lehet mozgatni, lehet lépésenként is, de ha meghúzzuk a joyt egy irányba és tartjuk, akkor elég gyorsan vándorol az AF pont a kijelzőn. Itt jön képbe a Touch Panel+Pad fogalma. A Touch Panel aktiválásakor az LCD-re bökéssel vagy ujjal húzkodással tudjuk mozgatni az AF pontot. Ehhez ugye LCD-vel kell fotózni. Ha EVF-fel fotózunk, akkor jön a Touch Pad, ilyenkor a sötét LCD-n tudunk a hüvelykujjunkkal “tapizni”, mozgatva ezzel az AF pontot. Azért, hogy az LCD-hez hozzáérő orrunk ne kavarjon be, illetve hogy a hüvelykujjunkkal ne kelljen nyújtózkodni a kijelző túlvége felé, az érintésérzékeny területet ehhez a funkcióhoz le lehet korlátozni a kijelző jobb/bal felére, negyedére, felső vagy alsó negyedébe. Sajnos azonban sokszor azt érzem, hogy ez a touch pad nem elég gyors reakcióidejű, így nem szoktam rá a használatára. Valamikor nagyon jó, valamikor meg alig akar reagálni, nem tudom min múlik. Ráadásul ugyanez a funkció összefüggésben van a Center Lock On funkcióval, a kettő együtt nem megy, ha bekapcsoljuk a C.L. On-t, akkor a touchpad megszűnik működni. Na ezek azok a dolgok, amik kitökölése során mindig azt érzem, hogy basszus életemben először lehet nem ártana előszedni a használati útmutatót, mert itt már nem csak funkciók vannak, hanem összefüggések is.
Adaptált objektívek
Jócskán volt lehetőségem megtapasztalni az adaptált objektívek teljesítményét, hiszen sokáig egy szem 85-ösöm volt ami natív, pár napja vettem csak meg a 28-asomat. De még mindig van egy Canon 17-40L, egy Canon 100L Macro és egy Canon 200/2.8L II, amiket Metabones V adapterrel használok. Hát mit mondjak, nem az igazi. Működni működik, néha meglepően jó is, de sokat tud hibázni, távoli témáknál nem lehet olyan pontszerűen élességet állítani, mint egy DSLR-rel, és rossz fényviszonyok között riport jellegű munkára alkalmatlan. Utóbbit befolyásolja az objektív fényereje is, egy f/2, esetleg f/2.8 objektívvel gyenge fényben jobb a teljesítmény, mint egy f/4-es obival, utóbbi szinte meghal olyan fényviszonyok között, amikor egy natív obi brillírozik. A Metabonest USB-n keresztül hozzá lehet kötni a számítógéphez, miáltal bele lehet nyúlni a firwmare-jébe. Itt van egy bekapcsolható Advanced üzemmód, a Meta szerint ezzel jobb lesz az adapter az újabb Sony vázakon, és elérhetővé válnak olyan AF funkciók, amik normál esetben le vannak tiltva adaptált objektívek esetén. Ilyen a Zóna AF és az automatikus váltás normál és követőfükusz között (AF-A). Az Advanced módban ezek a funkciók valóban aktiválódtak, viszont az AF meg konkrétan használhatatlan lett, egyszerűen töredéke lett így az AF teljesítménye az adaptált objektíveknek, normál beltéri fényben csak össze-vissza vadászott a rendszer.
A Meta V-nek hála, egyébként adaptált objektívvel is működik a követőfókusz és működik az Eye-AF is, de egyik sem olyan hatékony, mint natív objektívvel. Ritkábban talál szemet, a követő meg sokkal többet téveszt. De érződik az objektíven is, hogy nem erre a rendszerre lett tervezve, hiába a halk USM motor, kattog, kotyog össze vissza, ahogy a hibrid-AF folyamatosan tekergeti a fókuszt például követő módban. A Sony objektívjei konkrétan néma csendben dolgoznak, ha a fülünkhöz tesszük se lehet hallani bennük az AF motor hangját. Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ez a fókuszrendszer a DSLR objektívek fókuszmotorját igencsak túlterheli, ami így nem biztos, hogy hosszú életű lesz. Hasonlót lehet elmondani a manuális fókuszálásnál is. Sokat makrózom, ételeket fotózom többnyire, ráadásul úgy kell fotóznom őket, hogy tokától bokáig élesek legyenek. Ehhez fókuszpanorámát kell készítsek, vagyis ugyanazt a fotót megcsinálom többször egymás után, miközben tekerem a fókuszt, végül a különböző élességi síkú képeket szoftveresen illesztem össze egyetlen, nagy mélységélességű képpé. Ilyen szituációban például a Sony 85-ös optikája, ami elektronikus fókusszal rendelkezik, nagyon finoman tekerhető, lényegében milliméterről milliméterre lehet lépkedni vele mélységben. Ehhez képest a szeretett Canon 100mm f/2.8L IS Macro – melynek direkt kapcsolatú USM fókusza van – olyan, mint elefánt a porcelánboltban, képtelenség ilyen pontosan húzni a fókuszt rajta. Egy tál étel kb 1-1,5 méterről fotózva a Canonnál 3-4 képből készül (ennyi lépésben érek a fókusszal a kaja elejétől a hátuljáig), a Sonyval, meg ha akarom 10-15 lépést is meg tudok csinálni. Ez egyébként a diffrakciós probléma miatt lehet fontos, de erről majd a következő részben.
A kameráról az első benyomásaimat itt lehet olvasni, a pixel-shift multi shootingról szerzett tapasztalatokat pedig itt. A cikksorozat következő részében a képminőség lesz a téma. Ugyanitt Canon 6D és objektívek eladók…. :D
