A múlt hétvégén Szerbiában voltam a Mountainboard Európa Bajnokságon. Az, hogy mi az a mountainboard (ronda magyar nevén terepgördeszka), most nem kívánom részletezni, talán annyit említenék csak meg a témában, hogy magyar bronzérem is született a versenyen. Én elsősorban fotózni mentem ki.A Novi Sad melletti hegyekben több mint 30 rider és változékony idő fogadott, hol ragyogott a nap, hol befelhősödött. Szeretem ezt az időt, néha sok bosszúságot tud ugyan okozni, de ilyenkor a legszebb a felhőzet az égen. Egyértelmű volt számomra, hogy 8-10-14mm körüli ultranagy látószöggel (APS-C) fogok fotózni, hogy a szép égbolt domináns legyen a képen. Két darab Yongnuo YN-460 II típusú vakut vittem magammal, ezek kínai manuális vakuk, nem a legerősebb fajta, de kifejezetten ún. off-camera használatra tervezték őket (magyarul állványon távkioldóval). A vakuk kioldására szintén Yongnuo RF-602 rádiós kioldókat használtam, régóta megvannak ezek, és ezúttal is hibátlanul működtek, olykor 20-30 méteres távolságból is elsütötték a vakukat.
Helyes expo esetén kiég az égbolt
Mindenképpen ellenfényes fotókat szerettem volna, így sejtettem, hogy egyszerre mindkét vakut be kell vetnem. Röviden annyit a technikáról, hogy ha az ember hagyományos módon használ vaku(ka)t, akkor a gépet ugye vakuszinkron-időre állítja, tehát 1/160-1/250s záridőre géptípustól függően. Ez a gyors mozgás (jelen esetben a mountainboardosok száguldása, és a levegőben végrehajtott freestyle trükkök) kimerevítésére mint tudjuk meglehetősen kevés, legalább 1/800s körüli záridőre lenne ehhez szükségünk. Úgy tudjuk a dolgot kiküszöbölni, hogy a vakukkal túllőjük a környezeti fényt, és mivel a vaku villanási sebessége gyors, az fogja nekünk kimerevíteni a témát (a záridő miatt persze így is bemozdul a sportoló, csak az alulexponált környezet miatt ez nem látszik a képen.) Ebben az esetben a környezeti fényt csak egy bizonyos ideig tudjuk a záridővel befolyásolni, mivel 1/200s-1/250s alá nem mehetünk (lévén, hogy ez a vakuszinkron időnk, ha ennél gyorsabbra állítjuk, a hagyományos vakunk csak a kép egy részét fogja megvilágítani, egy bizonyos záridő után pedig semmit sem). Ha elértük ezt a bűvös szinkron értéket, és a képünk még mindig világos, egyetlen módunk maradt a rekeszelés. 10mm körüli gyújtótávon, nappal szemben nekem f/14-f/16-os rekeszt kellett használnom, hogy alulexponáljam a környezetet, és ne égjen ki az égbolt, hanem előjöjjön a képen a drámai felhőzet. A rekeszelés viszont érinti a vaku fényét is, tehát ahogy szűkítem a rekeszt, a környezeti fénnyel együtt gyengül a vakunk érvényesülése is a képen.
A vakut 1,5-2 méterre kellett helyezni az alanytól
A másik verzió, hogy olyan vakut és vakukioldót használunk, ami képes TTL és gyors vakuszinkron (HSS/FP) üzemmódban működni. Ez esetben a záridőt a vakuszinkronnál rövidebb értékre is állíthatjuk, mert a HSS üzemmódban lévő vaku nem egy nagy villanást fog nekünk produkálni, hanem – szemmel nem látható – pulzáló villanást, így akár 1/8000s záridőig képes megvilágítani a témánkat. Ennek előnye, hogy a záridővel könnyen kordában tarthatjuk a környezeti fényt, hátulütője viszont az, hogy HSS módban a vaku a “készleten” lévő erejét nem egy nagy, rövid villanásra használja fel, hanem egy gyengébb, hosszú – pulzáló – villanásra. Minél rövidebb a záridőnk, annál gyengébb és annál hosszabb villanást fog produkálni a TTL vakunk. Így hiába tartjuk kordában a környezeti fényt akár tág rekesz mellett is, a vakunk nem lesz képes túllőni a környezeti fényt.
Mi akkor a nagy helyzet? Bármelyik módszert választjuk, arra jutunk, hogy a környezeti fényt sikerült megzaboláznunk, de a vakunk teljesítménye ilyen-olyan okok miatt, de már kevés ahhoz, hogy a témánkat szépen meg tudjuk világítani. Mit lehet ilyenkor tenni? A fizika törvénye úgy szól ugye, hogy kétszer annyi fény 1 FÉ (fényérték, blende) növekedést jelent. Tehát ha van egy vakunk, ami adott erősséggel villan, mellétéve mégegy ugyanolyan vakut, ugyanolyan erővel villantva 1 FÉ-vel több fényt fogunk látni az alanyon.
Lássuk hogyan működik ez a gyakorlatban: ott álltam a pálya szélén, jöttek a deszkások, ragyogott a nap, bele a Sigma 10-20 EX-be. Az én Yongnuo YN-460 II vakuim kulcsszáma (nem gyári, hanem effektíve) mért értékek alapján 34-es (ISO 100, 35mm fókusz, méterben), ez lényegében ugyanaz, mint a Canon 430EX, a Yongnuo YN-560 és a Metz 48 AF-1 vakuké ugyanilyen 35mm-es állásban, és egy hangyányival a Nikon SB-900 alatt – ezt csak azért írom, mert akik ilyen vakukat használnak, hasonló eredményre számítsanak, annyi különbséggel, hogy az említett másik négy vaku feje zoomolható, tehát azt szűkebbre véve azért erősebb villanást is ki lehet sajtolni belőlük.
Mivel nem sikerült túllőni a környezeti fényt, a deszkások bemozdultak
A 1/250s záridő mellett olyan teljesítményt kellett kihozni a két vakumból, hogy az helyesen exponált képet tudjon produkálni f/16-os rekesz mellett. Ehhez muszáj volt mindkét Yongnuot egy kupacba tenni, és úgy megpróbálni visszaderíteni a napsütés okozta fekete árnyékokat. Mivel most teljes ellenfényről beszélünk, ezért gyakorlatilag a deszkások sziluettjét kellett “kinyitni”. Derítéskor azonban jó, ha nem párhuzamosan világítunk, hanem a derítővakut (vagy -lapot) kissé oldalra helyezzük, hogy – ahogy mondani szokás – “forduljon” a témánk, háromdimenziósnak hasson a képen. Első próbálkozásom alkalmával, kb 20cm-re volt a két vakufej egymástól, ez bizony szembetűnő dupla árnyékot eredményezett, így muszáj volt úgy okoskodni, hogy a két fej gyakorlatilag összeérjen, és tényleg úgy villanjanak, mintha egy vakuból jönne a fény.
Jelentem az eredmény igencsak határeset volt, ugyanis két probléma merült fel. Az egyik, hogy épp csak egy paraszthajszállal sikerült túllőni a környezeti fényt, de inkább azt mondanám, hogy vele azonos szintet sikerült elérni. Ez kevésbé ütős végeredményt, és bemozdult képeket eredményezett. A bemozdulást enyhe svenkeléssel (a mozgás lekövetésével) még ellensúlyozni lehetett, sőt utólag kiderült, hogy a svenkelés és a vakuzás kombinálása még több dinamikát ad fotóknak. A vakuk először 4-5 méterre voltak a kanyarba érkező deszkásoktól, de ilyen távolságból a vakuzás hatása nem is látszott a képen. Mivel a távolság függvényében a fény négyzetesen nő/csökken, végül kb 1,5-2 méterre kellett elhelyeznem a két vakut a boarderektől.
A másik probléma az volt, hogy mindkét vaku full teljesítményen ment, így a hosszú újratöltési idő miatt, a boardercross versenyszámnál mindig csak egy deszkást tudtam fotózni, mert mire a vakuk újra feltöltöttek, addigra az összes deszkás elment már előttem. Ezen kívül a maximális teljesítmény rendkívül gyorsan meríti az elemeket, így a nap végére, az áhított freestyle versenyre már csak egyetlen vakum maradt, a másikban az akksik kilehelték a lelküket, mert azokat nem előző este töltöttem. Persze most lehet savazni, hogy miért nem készültem fel, miért nincs több szett akksim, igazatok is van, de a tesztünk lényege most nem ez.
A freestyle-ra már csak egy vakum maradt
Mindebből kiindulva tehát az lett volna az igazi, ha nem kettő, hanem 4-6 db hasonló teljesítményű vakuval fotózom. Egyrészt sikerült volna igazán szépen túllőni a környezeti fényt, másrészt egyik vakunak sem kellett volna max teljesítményen dolgoznia, ami jótékony hatással van az újratöltési időre és az energiafogyasztásra egyaránt, de még a villanási sebességre is, ugyanis a vakuk full erőn csak 1/300-400s-ot tudnak villanni, így még a vakus képek is bemozdultak lehetnek. Egy fokozattal csökkentve a vaku teljesítményét (tehát 1/2-ed erőre), már 1/1000s körüli idővel villan mindegyik, így már esélytelen, hogy bemozdult képet kapjunk.
A svenkelés extra dinamikát ad a képnek
Ugyanez lett volna igaz akkor is, ha TTL vakukkal fotózom gyorsszinkron (HSS) üzemmódban. Akkor is szükség lett volna egy kisebbfajta kupac vakura a szép és hatékony eredmény érdekében, annyi különbséggel, hogy ott nem nekem kellett volna beállítanom egyenként, kézzel a 4-6db vaku optimális villanási erejét, hanem megtette volna helyettem a TTL automatika.
A dupla árnyék nem igazán szerencsés
Tovább bonyolítanám a problémát, ugyanis eddig csupasz vakukkal fotóztunk, és abba a hibába estünk, hogy a világítás a képen természetellenes lesz, éles árnyékok keletkeznek, dupla árnyékok látszanak (az alany előtt a nap miatt, mögötte a vaku miatt), és akárhogy is nézzük, kilóg a lóláb. Tehát jó lenne valahogy lágyítani a fényünket, hogy tényleg derítést érjünk el, és ne még egy főfényt kreáljunk, amire vagy egy ernyő, vagy egy 60×60-as softbox lenne alkalmas. Ez tovább fogja fogyasztani az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló fény-készéletünket.
Erre a célra találták ki a különféle speciális vakutartókat, ezekre egyszerre 3-4 vagy akár 8 vakut lehet aggatni, melyek összekötve egyszerre villannak, és képesek hatékonyan kihasználni egy fényformáló teljes felületét. Kellő számú vakuval akár egy 150cm-es visszaverő ernyőét is. Egy ilyennel fotózni a pálya szélén azért már nagyon laza dolog, csak imádkozzunk, hogy ne fújjon a szél. Ha fúj, még mindig ott a softbox 4 vakuval egy lesúlyozott állványon, vagy egy erős kezű asszisztens, aki tartja a cuccot. Volt is nálam egy 60-as softbox, de mivel a két vakum még csupaszon is kevésnek bizonyult, meg sem próbáltam a boxot feltenni, mert az enyémbe csak egyetlen vaku fér.
Most bizonyára sokan azt mondják, hogy 4-6 vaku már annyiba kerül, mintha egy stúdiót vinnénk (merthát ne feledjük százezer forint fölött már olyan stúdióvakut kaphatunk, ami akkumulátorról működik, ezzel meg is szűnik minden problémánk). Nekik az a válaszom, hogy egyelőre felejtsük el a TTL üzemmódot, megvagyunk mi anélkül is, a teljesen manuális vakuk pedig cirka 10 ezer forintba kerülnek, tehát egy gyári márkás TTL vaku árából 6-10db manuális vakut kapunk (Canon 430EX ugye 65ezer Ft körül mozog, Nikon SB-900 100ezer forint körül). 8 vaku már olyan teljesítményre képes, hogy akár 50-60 méterre is elvillanthatunk vele. A poszt alján láthatunk egy videót Dave Blacktől, aki egy másik YouTube-os felvételén egy hídról fotóz 400-as telével hullámszörfösöket. A videón úgy látszik, hogy a szörfösök 70-80 méterre lehetnek a fotóstól, mégis nagyon szépen bevilágított fotókat láthatunk.
Otthon a feldolgozás közben azért kiderült, hogy a képek még menthetőek. Mivel arra figyeltem, hogy az égbolt ne égjen ki, és a vakuzás miatt az árnyékokban is van részlet (ha nem is annyi, mintha szépen világítunk), az utómunka során van rá lehetőség, hogy helyretegyük a képeket. Igazán profinak csak akkor nézne ki, ha tényleg becsületesen bevilágítom a pálya szélét, de a végeredmény így sem rossz, mert vagy a RAW feldolgozás során, vagy a Photoshop Shadows/Highlights menüpontját használva lehetőségünk van az eget sötétíteni és az árnyékokba több részletet varázsolni. Az alábbi képen látható is, hogy néz ki feldolgozás előtt és után:
Fent az eredeti, lent a RAW-ban helyrehozott fotó
A fent leírtakat persze a profik is jól tudják, szóval nézzük, hogyan dolgozik Joe McNally a sivatagban, és Dave Black a motorkrossz versenyen hasonló technikával. Mindketten a TTL/HSS vakuüzemmódot alkalmazták. McNally Nikon-karácsonyfája azóta már legendává vált…
Pingback: Strobistok álma: új manuál vaku - FotóSarok Blog()